A király elé vezették őket, aki megkérdezte tőlük: mit csinálnak most a hellének? A menekültek azt válaszolták, hogy éppen az olimpiai játékok ünnepének hódolnak, abban gyönyörködnek. És azt is elmondták, hogy a győztesek egy-egy olajfa ágából font koszorút kapnak. Ekkor egy Tritantaichmész nevű vezér így kiáltott fel: ,,Jaj nekünk, Mardóniosz! Milyen emberek ellen vezetsz te háborúba minket? Hisz ezek nem pénzért, hanem dicsőségért küzdenek!"

Na persze, az arkádiaiak mesélhettek volna a Zeusz templomában őrzött érckorongra (diszkoszra) vésett ,,istenbékéről" (görögül ekecheiria), mely két görög állam — Élisz és Spárta — között köttetett még i. e. a VIII. században az éliszi Iphitosz és a spártai Lükurgosz között, s melyhez csatlakozott a pizai uralkodó, Kleoszthenész. Az istenbékéről, mely szent hellyé nyilvánította az olimpiai ligetet, és kötelezett minden görögöt, hogy az olimpiai játékok idejére (minden bizonnyal, egy hónap) szüntessenek meg minden fegyveres összetűzést. A szerződés megszegőit kizárták az olimpia versenyeiről. Ilyen pedig a több mint egy évezred során alig fordult elő.

Az évezredek szárnyán érkezett, csodálatosan szép eszmék — küzdelem a dicsőségért, küzdelem az elhallgatott fegyverek biztosította békében — most, az olimpia évének első napjaiban szigorúan kikövetelik a kérdést: Hová lett a tavalyi hó? Ma olajfaág koszorú helyett (vagy mellé) milliókat ígérnek és adnak egy olimpiai győzelemért, melynek kiharcolása közben a küzdelem helyszínétől távol öngyilkos merénylők, ,,elültetett" taposó aknák naponta ezreket küldenek halálba, juttatnak kórházba, özvegységre, árvaságra...

Jaj nekünk, Mardóniosz!... Egyáltalán reménykedhetünk-e abban, hogy ha nem is egy hónapra, de legalább tizenhat napra — az olimpiai játékok idejére — elhallgatnak a fegyverek, s ez idő alatt a nemes és tiszta küzdelem szelleme lengi át a játékok versenyeit?... Reménykedjünk?! Jó, akkor hát csendüljön fel ajkunkon a hívó dal. Jöjj, szent láng! Világolj, melegíts, és ne aludj ki soha.