Mindenki  felállt, és könnyek közt, olyan ünnepélyes meghatódottsággal énekelt együtt a zenekarral, mintha a Himnuszt fújtuk volna. Hát ilyenszerű élmény soha sem adatott meg nekem Párizsban, ahol a két kezemen megszámolom, hány fajtámbélivel hozott össze a sors. A magyart – ha már menekülésre szánta el magát – feltételezem, hogy a Versailles-ban hozott két „békedöntés” riasztotta el Fran­ciaországtól. De a francia nyelv sem volt népszerű magyar úri körökben. (Na nem így az oroszoknál vagy a románoknál!) A kivétel azonban erősíti a szabályt. Párizsban adódott alkalmam megismerkedni a gróf Esterházy-család egyik férfitagjával, de orosz társaságban. (Emlékeznek még a Dreyfus-kálváriára? Walsin-Esterházy Ferdinánd, a tulajdonképpeni áruló rokonuk volt, de csak valami szerelemgyerek (?) ágon, és mai napig kiátkozzák őt a családból.)
Nos, az én idős gróf Esterházy ismerősöm jó barátságban volt a cár egyik, Párizsba menekült unokatestvérével, a Kandaouroff-családdal, ahova én hosszú időn át nővérként jártam, és ott ismerkedtünk össze. Kandaouroff hercegnél nagy házi mulatságok is voltak, ilyenkor zenekart hoztak, és engem hívtak kedvenc orosz nótáikat énekelni. Ha gróf Esterházy is jelen volt, az ő tiszteletére magyarul is dalolni kezdtünk. Megtapsoltak az oroszok, őszintén, ebben hiba nem volt, de nem úgy hangzott, mint például a menekült magyarok tetszésnyilvánítása Ausztráliában.
Párizsi magyar ismerőseimet illetően: Júlia tanárnőmet, akitől konzervatóriumi magánóráimat vettem, már említettem. A zeneszerző Kozmát is, ő rövidesen meghalt, Marikát is, a prímás Németh Jóska özvegyét, aki a Rasputin mulatót igazgatta, de eddig még nem beszéltem Sárikáról. Budapestről került Párizsba (talán ’56-ban?). Az egyetemi klinikán fedeztük fel egymást. Súlyos operáción esett át. Ez idő tájt én még cselédkedéstől szobafestésen át vécétakarításig mindennel foglalkoztam. Amikor távozott, megadta a címét azzal, hogy van egy kis szállodája, ahol én is jövedelmező munkához juthatnék. Jó szándékúnak éreztem a meghívót, hát felkerestem. A helyszínen értettem meg, hogy Sárika egy kis kuplerájt működtet, oda invitált „munkatársnak”. Még a katalógust is megmutatta, hogy ugyebár a férfi milyen szolgáltatásokat kaphat itt a nőtől, és mennyiért. Tudják, mit jelent a „franciázás”? Na erről volt szó! Én megköszöntem a „jóindulatát”, és nem kérdeztem meg, hogy a cégalapításhoz szükséges tőkét ő miként szerezte, mert annak a műtétnek a természetéből, amin átesett, ki lehetett találni a „vállalkozás” kezdeti fázisát. Soha többé nem találkoztunk.
 És ezek után még egy magyar ismerős család maradt. A férfi a Dassault-repülőgépgyárban dolgozott, mint eminens mérnök, őt kezeltem egy ideig, eközben közeli barátságba keveredtem Bözsikével, a feleségével. A mérnök úr bátyjának nyomdája volt Párizsban. Magyarul beszélgettünk, csupán csak azt furcsálltam, hogy ők szombaton ünnepeltek, és észrevettem, hogy nem épp a keresztény szertartás szerint. De azt sem mondhatom, hogy zsidók voltak! Évtizeddel később értettem meg a rejtélyt, amikor arról hallottam, hogy Erdélyben, a Kis-Küküllő völgyében még az unitárius hit alapításának kezdetein sok székely tért át a szombatos hitre. (Jól értettem? A népiesen „zsidózó” székelyeknek nevezett hitközösség valóban húszezer tagot számlált?) Erre a hittörténeti kuriózumra akkor derült fény, amikor Ceauşescu faluromboló politikája elérte Bözödújfalut. Az ún. Székelyföldi Jeruzsálem a duzzasztógát vize alá került, és erre nemzetközi sajtófelzúdulás történt. (Mi, szülőföldünkről eltávozottak odafigyeltünk ám, hogy mi minden történik otthon! Ebben nyugodtak lehetnek!)
Miközben tehát Párizsban fehér holló volt a magyar, Ausztráliában sokan összejöttek, és össze is tartottak, mint az én oroszaim Franciaországban! De nagyon eltértem a történet fonalától!
Ami tehát a dalos körutat illeti, Jónás Mátyásék nehezen mozogtak, mert a hegedűk elférnek a tokban, de a cimbalommal, sőt, a nagybőgővel is már óvatosan kellett bánni. Melbourne-be egyedül mentem, vonattal, pár nappal Jónásék előtt, és határozottan rokonlátogatás szándékával. Hosszabb történet, de kibogozzuk!
A kovásznai Vajna Gyulának (rokonomnak, nagybácsimnak) a feleségét Piroskának hívták. Alapjában bukaresti magyar nő volt, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy Greta Garbóhoz mérhető szépség. Férjhez ment egy olaszhoz, egy kisfia született tőle, de a férfi idejekorán meghalt. Ekkor Gyula bátyám „megpályázta” a szépasszonyt, és el is vevé feleségül. A fiúcska, aki apja nevét viselte, Kovásznára került, innen ismertük egymást. Parmigiami Benito velem nagyjából egykorú. Sorstársak voltunk: mindketten félárvák, és miközben engem apám ütött-éheztetett egyfolytában, Benitót az édesanyja nem gondozta kellő odaadással. „Talián-székely” unokatestvérkém szerencséje, hogy még kiskorában elkerült Kovásznáról, a nagynénje vette magához, aki olasz volt, és Ausztráliában, Melbourne-ben telepedett le, még a világháború idején. Nos, Piritől elkértem a címet, és elindultam felkeresni Benitót.
Gyorsvonattal robogtam le Melbourne-be, de kb. ezer kilométer a távolság, így kora reggeltől estig kellett utaznom. Néha hátramentem a vendéglővagonba, megittam egy üdítőt, vagy elfogyasztottam egy szendvicset, ezzel is agyonütöttem az időt. Egyszer, amikor elhelyezkedtem az asztalkánál, mellém telepedett egy katolikus (?) pap a közismert szigorú öltözetben, nyakában kereszttel. Nézegetett, nézegetett, aztán egyszer megszólalt.
– Merre utazik a hölgy, ha szabad kérdeznem?
– Melbourne-be.
– Én is odáig!
...És ezentúl már szólnom sem kellett, mert kezdett nekem udvarolni a szentatya, profi nőcsábászra valló stílusban. Olaszul beszélgettünk, mert amint mondta: hosszú időt töltött Olaszország­ban tanulmányai idején.
...Hogy ő engem látott Sydneyben énekelni! ...Hogy ő mennyire szeretne hozzám közelebb kerülni! Nyomta a szöveget, de rámenősen ám.
– Atyám! De hiszen ön katolikus pap, ha nem tévedek!
– Az nem számít, mondta. – Az ördög is lehunyja a szemét, ha nem akar valamit észrevenni. Az embereknek vannak hibáik, és vannak vágyaik. A vágyaknak pedig eleget kell tenni!
–  Rendben, válaszoltam. De ezek szerint ön nem kellett volna papi pályára lépjen. Lega­lábbis nem katolikus papi pályára.
– Nincs itt semmi hiba, folytatta. – Én az Istennel kapcsolatban vagyok nap mint nap, és meg is gyónok rendszeresen. Meggyónom én magának is, hogy vannak ám szeretőim. És ha egy nő megtetszik nekem, én addig járok utána, amíg a kezem közé esik.
– Hát tisztelt atyám! Én az ön karjaiba nem fogok beleszédülni, esni még kevésbé! Rám tehát ne számítson, mondtam, és otthagytam faképnél. Többé nem mozdultam el a helyemről, de egészen Melbourne-ig volt, amin gondolkoznom.
És megérkeztem végre a már akkor hatalmas metropoliszba, ahol az állomáson várt Benito tárt karokkal. Felismertük egymást, igaz, könnyen ment, mert mindketten mozdulatlanul álltunk a peronon, és tekintetünkkel keresgéltünk a tömegben. Hazavitt a lakására. Megtudtam, hogy ő időközben hajóépítő mérnök lett, megnősült, szép felesége és négy gyermeke van. Példás családapa lett, boldog, sorsával elégedett ember.
– Édesanyádat miért nem hozod ide Kovásznáról? Hamar megszokná, és nagyszerűen keresne, mert jó varrónő, kérdeztem már a családi körben, naiv jóindulattal. (Bár ne szóltam volna!)
Benito arcáról lehervadt a mosoly, majdnem sírva fakadt, és ezt mondta:
– Ellike! Édesanyám eldobott engem, amikor kisgyermek voltam. Az, akit én anyámként tisztelek, az az apai nagynéném, ő nevelt fel engem.
Megtudtam, hogy a nagynéni férje pilóta volt, lezuhant a második világháborúban. Özvegyasszonyként nevelte fel unokaöccsét.
Valahányszor eszembe jut Piri vagy Benito, mindig valamiféle bűntudatot érzek, ugyanis rövidesen Benitónál tett látogatásom után én hívtam meg a mamát Nyugatra, de tévedés ne essék: csak egy kirándulás erejéig. Csakhogy amikor Piri 1977-ben Párizsba került, esze ágában sem volt többé hazamenni, faképnél hagyta Vajna nagybátyámat. (Aki – ha nem tévedek – nem is bánta!) Ettől kezdve Piri mama vígan habzsolta az életet: az otthoni kettőt beszámítva összesen tízszer volt férjnél, nyolcvannégy éves koráig élt, és amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, lemérgezte magát. Én kezdetben annyit még segítettem rajta, hogy beajánlottam báró Rothschildékhez, ő lett a világ egyik leggazdagabb családjának a varrőnője. Mert ami a Pirié, az előtt fejet kell hajtanunk: gyönyörűen dolgozott. Párizsban nyugszik, egy különálló temetőben, a periférián, Isten nyugtassa.
De Benito sorsának alakulásában már semmi jelentősége nincs ennek a mozzanatnak. Tény, hogy egy gyermeknek, még ha fiú is, szüksége van az édesanya hiteles melegére, szeretetére. És apára is szüksége van, ezt épp egyszülött gyermekem, Valentin példáján tapasztaltam. Na, ilyen családi történetekkel, de más tapasztalatokkal is gazdagodtam ausztráliai utam során! Így festett az ausztráliai – és a vele párhuzamba állított párizsi – magyar emigráció kb. negyven évvel ezelőtt. A többség őszinte örömmel fogadott Ausztráliában, könnybe lábadt a szemük a honvágytól egy magyar dallam hallatán, bőkezűen segítettek, de sajnos, szélhámos alkat is akadt közöttük.
Négy hónapra szólt a vízumom. Amikor készülődni kezdtem visszafelé, már „naccsága” voltam ahhoz az anyagi helyzethez képest, amellyel odaérkeztem. Gondoltam: ha oly közel vagyok, elmegyek Hongkongba, Bang­kok­ba, Szingapúrba, Manilába. El is indultam újabb világokat látni. Hongkongban három napig tartózkodtam, bejártam a várost, és tucatnyi ruhát vásároltam, egyik még ma is megvan.
Kezdetben – rokonaimnál Sidneyben – egy moszkvai kirándulás is forgott a fejemben, de arról le kellett mondanom. Ennek következő a története.
Amikor láttam, hogy sok pénzt kezdek összeszedni, jött egy olyan sugallatom, hogy elmegyek és megnézem még egyszer Gocz János bácsit Moszkvában. Írtam is nekik levelet, és egy hónap múlva érkezett is válasz. Ekkor elmentem a szovjet nagykövetségre, és kitöltöttem a kérést. Már azon is gondolkodtam, hogy mit fogok vinni magammal. Csakhogy amikor hazaértem, Zsuzsika, az unokatestvérem azzal a hírrel várt, hogy van egy levelem. Ma is őrzöm János bácsi feleségének, Tatjánának a sorait, melyben arról értesített, hogy a férje meghalt.
Azóta sokszor eszembe jut ez a történet, és lélekben újraélem azt a belső kényszert, amit akkor éreztem. Vajon mi lehet a titka, hogy én előre megérzem azokat az eseményeket, melyek családom, szeretteim körében történnek? Tatjána vadidegen orosz asszony volt, de amíg Moszkvában voltam, olyan szeretettel fogadott, mintha unokája lennék. Neki nem volt gyermeke a novoszibirszki kényszermunka miatt, már öregkorban ment férjhez nagybátyámhoz. Jurával is voltunk náluk, ő is jól érezte magát, éjszakára is ott maradtunk egyszer.
Nos, a haláleset miatt a búcsúkirándulás füstbe ment. Nem kizárt, hogy ez a Gondviselés műve volt. Arról ugyanis elfeledkeztem, hogy bár megkaptam a francia állampolgárságot, de Párizsban a gyanús politikai jövevények listáján szerepelek, figyelnek engem. És erről jut eszembe, hogy ausztráliai utamon miként nézett velem szembe a múlt, a menekülés és annak egyik legborzalmasabb pillanata. Mert az „ördög” lépten-nyomon követett ám, és kellő időpontban bele is rondított az örömömbe...
(folytatjuk)