Emberi létünk legterhesebb gondja mind személyi, mind társadalmi vonatkozásban az agresszió (lat. agressio = támadás). Az a tény, hogy az állatvilág is számos példával szolgál az agresszióra, nem vigasztalhatja, még kevésbé igazolhatja az emberit.
Ha ezt a szégyenletes terhünket az állatvilágra és közös származásunkra hivatkozva mentegetnénk, akkor egy „beszélő” majom megkérdezhetné: ugyan miért kell népednek „élettérért” indokkal elvennie fegyverrel és vérrel a szomszédét avagy a még távolabbiak földjét, kenyerét, szabadságát? Ilyent a majmok csapata nem tesz, mert elosztja azt, amije van. Fajtársaink a szomszéd kolóniából – folytatná csimpánzunk – még segítenek is nekünk, jelzik, ha párduc ólálkodik a közelben. De hát a majmok nem tudnak beszélni, és ezért általuk nem leszünk bölcsebbek.
Agresszió csak azonos fajon belül fordulhat elő. Ha az oroszlán zebrát öl, ha az ember leszúrja a sertést, nem követ el agressziót. Választott példáink esetében létszükségletről beszélünk. A ragadozó állat növényevőt (esetleg más ragadozót) öl, az ember, mivel vegyes táplálkozású faj, állatokat tenyészt fehérjeszükségletének biztosítására, arra törekedve, hogy ezek megölése rettegés- és fájdalommentes legyen. Ha az oroszlán hím megöli nőstényének kölyök utódját (előfordul), hogy párja ismét kész legyen párosodni, ha a leányanya elpusztítja csecsemőjét, mert nem kíván vagy nem képes gondoskodni róla, akkor gyilkosságról, az agresszió legsúlyosabb megvalósulásáról beszélünk.
Az agresszióról könyvtárnyi irodalom született, és mert soha nem fog megszűnni, újból és újból körüljárják orvosok, biológusok, pszichológusok, mert szóban és tettben, elidegenítő és kirekesztő, ellenséges érzelmekkel telítődtünk egyéni fejlődésünk során. Kialakult korunk emberében az ellenségkép, gyanakodva nézünk körül, hogy ki áll érvényesülésünk útjában, lejárató, rosszindulatú pletykák máris sérelmünket táplálják vagy éppen kárörvendésre adnak okot. És az emberiség gyorsan halad a kilencmilliárdos szaporulat felé, Földünk egyre „szűkebb” lesz, pedig már-már kiirtottuk a spontán növény- és állatvilág nagyobb részét, néha még felfedezésük előtt. Már génkezelt növényekre, állatokra van szükségünk, hogy több táplálékot és rövidebb idő alatt teremtsünk elő magunknak. Vizeink, levegőnk éltető közeg helyett beteggé tesz. Rejtélyesen globalizációnak nevezett világunk a rejtett rabszolgaság varázsszava. Parázslik a hamu alatt a mindenfajta agresszió, mint támadás és mint védekezés.
Nemzeteket uszít egymás ellen gyűlölködő propaganda, szülő veszíti türelmét csavargó gyermeke iránt, tanárát rugdossa idegbeteggé lett diák, a még kevés, tudásban gyökerező jövőre készülő tanulót kigúnyolják, kiközösíti a galeri, megverik. Eluralkodik az erőszak mint megoldás minden konfliktusra. Ez a mai ember. Volt idő, amikor ártó örökségnek tekintették az agressziót – utalva a férfiak nemi kromoszómájában talált fölös számú Y-részre, Lombrosónál pedig az arcvonásokból következtethető bűnöző típusra. Ma már mindkét feltevést el kell vetnünk. Agresszívé az erre fogékony jelleműt a gyerekkorától ható ártalmas környezet teszi.
Kérdésem: Kér-e bocsánatot, ha igazságtalanul megbántotta barátját, szeretteit, vagy vélt büszkesége meggátolja ebben?
