A két ember a szószék elé lép, ahol zongora, kottatartó állványon nyugvó szaxofon, más fúvóshangszerek és mikrofonok-kábelek-keverő jelzi: zenei produkcióra készülnek.
A hangok is úgy szólalnak meg, olyan természetes egyszerűséggel, ahogyan a két zenész elfoglalja helyét. Mircea Tiberian és Liviu Butoi, mert a hazai dzsessz két „nagyágyújáról” van szó, két improvizációval hangolódik egymásra és a nem túl számos, ám annál értőbb közönségre szombaton este a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. S ha a ráhangolódás második darabja elégedetlen megjegyzést is kicsal a zongora mesteréből, a Liviuval közösen készített lemezről előbukkanó ismertebb témák között már olyan mértékig hangolódnak egymásra, ami feloldja a zenei konvenciókat, a két muzsikus egymás harmóniáiból építkezik, a sokszor melankolikus, már-már idilli hangulatú zenefolyam csúcsán pedig meghatározatlan hangok sivítanak a szaxofonokat, fuvolát váltogató fúvós hangszereiből. Hogy aztán a „rendet” visszahozó zongora akkordjai újabb harmóniát teremtsenek. S mindeközben a huszadik századi klasszikus zene motívumfoszlányai is felbukkannak. Hogy honnan és hogyan, azt maguk az improvizációt legmagasabb szinten művelő muzsikusok sem tudják. Mert a zene ott és úgy csak abban a pillanatban születik meg. Mindannyiunk csodálatára, lelki-szellemi épülésére...
