A nagy decemberi robbanás után huszonhárom évvel – bizonyára a meglehetősen szerény eredményeket hozó, elhúzódó rendszerváltás és a hatalomra került kétharmados többség időnként lángra lobbanó nacionalista mozgolódása okán – az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok is új fordulatot vettek.
A belső ellenzék valamelyest radikalizálódott, a hatalmát vesztett szövetség némely szószólója levetette eddig ismert, udvariasra festett maszkját, s úgy nyesi, üti, mocskolja vélt ellenfeleit, mintha az visszafordíthatná az időt, s e rémálom, a hatalomvesztés elszállna, mint a szél.
A rég pártként működő szövetség volt első embere újabban a magyarországi szoclib sajtóba írogat, most épp a HVG-ben értekezik Román régiók és magyar megyék címmel, de a beharangozott témától elkanyarodva először azt tisztázza: nem vett részt a „forintcsinálta erdélyi politikusok” szervezte tiltakozáson, mert úgy ítéli meg, az a több ezer ember csak azért gyűlt össze Marosvásárhelyen, hogy „lenullázza a romániai magyar érdekvédelem eddigi eredményeit”. Ráadásul ostobának is tartja a tüntetés résztvevőit, akik abban a hitben ringatják magukat, hogy „csak föl kell mutatni a tömegakaratot, és meglesz az eredménye”, azaz az „Erdély keleti felében elhelyezkedő székely régió autonómiája”. Markó szerint ezzel ámították, ezt sugallták a „helybeli orákulumok és a magyarországi emisszáriusok” a „pár ezres tömegnek”. Elsírja, hogy a „verejtékesen megszerzett parlamenti mandátumainkkal sem sikerült” kormányra kerülniük, s pontosítja búját-baját is: „ellenzékben rövid távon sok jóra nem számíthatunk”. És „a két kő közt őrlődő RMDSZ-politikusok nehezen birkóznak meg a gazdasági válság nehézségeivel küzdő emberek csalódásaival”, valamint a „kettős állampolgárság mámorával feledtető sok-sok erdélyi magyar illúzióival”. Miután az autonómiatüntetés szervezőit „forintcsinálta politikusoknak” nevezi, résztvevőinek jellemzésére felemlegeti az árpádsávos lobogókat és románellenes bekiabálásokat, s igyekszik bevésetni olvasóiba ama hitét: az eljelentéktelenedett RMDSZ-es parlamenti frakció okán „a már visszaszerzett jogaink elvesztése is küszöbön áll” – s mert a baj csőstül jön, vizionálja, hogy „a különböző helyzetekben élő magyar közösségek szembefordulhatnak egymással”. S ennek felelőssége kié is lehetne, ha nem a magyar kormányé, mely azt az illúziót kelti, hogy az autonómia „hamarosan belovagol hozzánk nyugat felől vitézkötésben”.
Vádol, megbélyegez, sérteget a volt elnök. Hazai és magyarországi politikusokat, újságírókat, egyszerű embereket, eszméket, álmokat, ideálokat. Holott nem is olyan rég egységgel, összefogással, élhetőbb Erdéllyel toborozta választóit. Az álarc rég lehullt.
