*
–  Itt vagyok Sydneyben! Nagymamám­nak egy távoli rokonánál, aki orvos! Te­metésre érkeztem! Épp most hunyt el a nagynéném – magyaráztam a telefonba. (Sajnos, igazat beszéltem.)
– Mikor jössz haza, Elvira? – érdeklődött Roget izgalomtól remegő hangon a vonal túlsó végén.
– Hát, csakis húsvét után...
Szegény néném halála sokat segített abban, hogy Roget kimenthesse a becsületét baráti köre előtt. Az anyagi kár sem volt kevés, amit okoztam. Jegyesem ugyanis összehívott egy vendégsereget, csupa dúsgazdag, tekintélyes embert az ő köreiből, s eközben... „elrepült” a menyasszony! Ki volt fizetve a vendéglő és előkészítve minden egyéb apróság egy luxusceremóniához. De ez az én jegyesemet nem döntötte romokba, ő milliomos volt, neki hajója volt, gyönyörű ódon kastélya Párizs történelmi belvárosában, egy másik kastélya kint a zöldben, ötven kilométerre Párizstól, és ki tudja, hogy még mi mindene. De nekem annyi esztendő cselédélet és nyomorúság után a házasságnál sokkal hatalmasabb élmény volt, hogy szabad francia állampolgár vagyok, és szétnézhetek a nagyvilágban. Rokonaim Sydneyben azon a véleményen voltak, hogy jegyesemet is el kellett volna hoznom. Utólag is meghívhattam volna, de nekem eszem ágában sem állt. Tudtam, hogy akkor vége a szabadságomnak, és egyik luxusvendéglőből a másikba tévelyegve fogok unatkozni.
Ausztráliai utam történetét már elmeséltem, de azt még nem említettem, hogy ottlétem idején Roget (akinek madame Stoicescu a gyűrűt visszaadta) nem hagyta magát. Ő csak a kisujját mozdította, és megtudta, hogy meddig van érvényes ausztrál vízumom. Meg­mozdította a másik kisujját is, és kiderítette, hogy mikor hol tartózkodom. Mellesleg, amikor néha felhívott telefonon nagybátyáméknál, én nem titkoltam, hogy ekkor... akkor... amakkor dalos körútra megyek Jónás Má­tyásékkal vagy egy sydney-i zenekarral. Két­hetente egyszer a futár gyönyörű csokor virágot hozott nekem nagybátyámék lakására, de rövidesen olyan meglepetés ért, hogy előadásaink végén, a taps közepette szaladt fel a küldönc Jean-Pierre Roget francia külkereskedelmi miniszter úr üdvözletét tolmácsolva. És – figyelem – minden csokor félreérthetetlenül piros-fehér-zöld színkompozíció volt.
Tehát: „kémszolgálat” dolgozik mögöttem? De ez egyszer nem ijedtem meg, nem öltöztem burkába, mint Párizsban. Később értettem meg, miniszterem logikájának perspektívájából fennállt a lehetőség, hogy kedvet kapok Ausztráliához, hogy oda emigrálok. De én semmi pénzért sem maradtam volna a kenguruknál. Ott olyan nedves, fojtogató meleg volt, hogy soha sem tudtam volna odaszokni. Mindig úgy éreztem, mintha a fejemen járnék.
Párizsba érkezésemkor első utam a kisfiamhoz vezetett. Vidám volt, egészséges. És nem utolsósorban boldog, amikor átvehette a rengeteg ajándékot. Számomra ez volt a fontos! Ami Jean-Pierre Roget-t illeti, az volt az érzésem, hogy ez a házasság sehogy sem hiányzik nekem. Nem kerestem a vele való találkozást. Eközben Mamici, de más asszonyismerőseim is hüledeztek, hogy nem vagyok épelméjű! (– El akarsz szalasztani egy milliomost? Életed főnyereményét? Minek képzeled magad?)
Én a királyi udvar álláshirdetésére letett pályázatomra választ vártam, de hiába. Ami ennél is fájdalmasabb: számottevő távolmaradásom okán nagy hirtelen munkalehetőséget sem találtam az Express Intérim Services-nél. Szerencsére a klinikán nagy munkaerőhiány volt, hát visszamentem, de illendő fizetésért. Erre, amint az történni szokott, beugrott egy magánbetegem. Dolgoztam.
Ekkor még abban a harminchat négyzetméteres kis lakásban laktam, melyet saját kezűleg tapétáztam ki évekkel azelőtt. S egyszer, amikor nem számítottam vendégre, kopog valaki. Ajtót nyitok, s hát ki áll ott egy hatalmas csokor virággal? (Na, épp ez hiányzott!) A miniszterem!
– Bocsánat! Nemrég jöttem haza! Nagyon fáradt vagyok, mondtam, és be akartam menekülni.
– Csak egy percre engedjen be, kérem! – alkudozott Roget, aki izgalmában elfeledte, hogy tegeződünk.
– Ma nem! Kérem, meg ne haragudjék! –váltottam én is „távolságtartóbb” stílusra.
– Van valaki magánál? – kíváncsiskodott Roget.
– Nincs senki, de fáradt vagyok, rendetlenség van a házban, több hónapos por mindenen, most nem tudok vendéget fogadni.
– De biztosan van önnél valaki!
– Szavamra mondom, hogy egyedül vagyok!
– Hát akkor mi az akadálya, hogy pár szót válthassunk? – kérdezte  hódítóm.
– Nézze! Én nem akarom, hogy most ide bejöjjön! És punktum!
A hangoskodásra a szomszédasszonyom is kinézett: ki lehet az elegáns úriember, virágcsokorral a kezében? S ez a jöttment szomszédasszony vajon mi okból nem akarja beengedni??
– Valami történik Elviránál? – leskelődtek-hallgatóztak a résnyire nyitott ajtók mögül egyre többen.
Kénytelen voltam engedni a szigoromból: – Na, nem bánom! Bejöhet! De csak öt percre!
Jean Pierre Roget erre ajtóstul benyomult, és nem teketóriázott, hanem mindenhova benézett: van-e valaki nálam? Kinyitotta a szekrényajtót is, bekukkantott az ágy alá is...
– Azt gondolja a miniszter úr, hogy otthon van? Vagy talán főügyésznek képzeli magát? Ha egyszer azt mondom, hogy nincs senkim, akkor az úgy igaz! Megértette? Kikérem magamnak, hogy nálam házat kutasson!
– Na jól van – mondta Roget meghunyászkodva. – De kedves Elvira! Maga szégyenbe kavart engem...
– Mennem kellett! Sürgős volt. Mellesleg a hátam mögött próbált intézkedni! Továbbá meg sem kérdezte, hogy nekem van-e kedves ismerősöm, rokonom, barátnőm? Hogy szeretnék-e valakit meghívni az esküvőnkre! Házas­társ­ként is ilyen zsarnok, rövidlátó, önző akar lenni?
– Mademoiselle! Bocsánatot kérek! Meg kell beszélnünk a történteket! Mikor lesz ideje, hogy elmehessünk valahová, vagy inkább ide jöhessek? – kérdezte megszeppenve.
– Ide nem jöhet be! De vigyázzon! Ne támaszkodjék a zongorára! Vastag a por rajta. Összekeni a ruháját – figyelmeztettem. – Ha valami közölnivalója van, itt a telefon, munkaidőmben a kórházban is megkereshet.
Másnap délelőtt hazaérkeztem éjjeli műszakomból, tíz óra felé járhatott az idő, amikor megszólalt a telefon, és ki lehetett a vonal végén? Hát Jean-Pierre Roget.
– Feltétlenül látnom kell magát – mondta.
– Egész hétre be van táblázva az időm. Ma délután például jótékonysági koncertet tartok a Vieux Montmartre egyesület javára. Oda viszont szívesen látom! A belépés ingyenes, de kilépéskor adakozni illik idős, beteg emberek megsegítésére.
És mit gondolnak, eljött-e a miniszter úr? El, bizony isten! Még fényképészt is hozott magával! Én székely ruhába öltöztem, és magyar dalokat énekeltem. Azt tapasztaltam Ausztráliában, hogy bár nem érti mindenki a szöveget, mégis tetszik a magyar muzsika az idegen füleknek.
És hogy a miniszterem vajon adakozott-e?  De még mennyire!  Aztán a rendezvény végén odajött, és puhatolózni kezdett egy újabb randevú reményében.
– Vasárnap szó lehet róla – mondtam. – De azzal a feltétellel, hogy mindenekelőtt kimegyünk Montgeronba. Hadd látogassam meg a fiamat. Én ugyanis őérte élek.
– Nagyszerű! Majd együtt megyünk ebédelni – örvendezett a hódítóm.
Így is történt, és fiamhoz való közeledé­se meggyőzően barátságosra sikeredett. Ho­zott neki játékot, méregdrága csokoládéköl­teményt is dobozban, de nem ez a lényeg. Valentin arca felfénylett, és megkérdezte: meg­kínálhatja-e pajtásait? Nos, a pár ezer frankos édesség pillanatok alatt elfogyott, eközben figyeltem a miniszter arcát. (Tízesre vizsgázott!) Azután beültünk az autójába, ami egy különlegesen luxusfelszerelésű Citroën volt, gyönyörű bőrrel bélelve, mahagóni fabetétekkel díszítve, rádióval, bárszekrénnyel. Egy nagyon előkelő vendéglőben kötöttünk ki. Eltelt a vasárnap. Aztán a következő hétvégén is ugyanez az unalmas program volt.
Én látni akartam, miként viszonyul a gyerek­hez. Roget észre is vette, hogy a fiamhoz nagyon tartok. Körülbelül tíz ilyen vasárnapot töltöttünk együtt, voltunk gyermekparkban is, és ahogyan az udvarlóm viselkedett – be kell ismernem –, megfelelt az elvárásaimnak. Ba­rát­nőim tanácsára gondoltam. Úgy éreztem: va­ló­ban el kellene fogadnom az öregúr közeledését, és hozzámennem feleségül. Ideje ugyanis, hogy Valentin családi környezetbe kerüljön. De barátnőim ennél mélyebbre láttak. Azt mond­ták: hiába adok meg a gyermeknek mindent, nem mindegy, hogy szociális otthonból lép-e be a francia társadalom perifériájába (fönnebb nincs esélye), avagy egy mi­niszter gyermekeként az haute société szalonjaiba kerül, idejében.
– Most már kellőképpen ismerjük egymást, igazán kitűzhetnénk, hogy mikor esküszünk meg – mondogatta Jean-Pierre Roget, aki akkor ötvenkilencedik életévét töltötte, és mivel betegsége előtt nagyon kövér volt, utólag kellett lefogynia, lógott a tokáján a bőr, mint a libáknak. Én akkor voltam harmincöt éves.
– Roget – mondtam –, nem akarlak megbántani, de egy kérésem volna. Nem kerül sok pénzbe, és nem is fájdalmas egy esztétikai műtét. Azt a fityegőt le kellene operáltatnod a nyakadról. Huszonöt év a korkülönbség köztünk, de ha elvégeztetnéd ezt a szépítési műveletet, sokkal közelebb kerülnénk egymáshoz.
– Igazad van, Elvira! Énnekem fel sem tűnt, hogy ez a valami itt lötyög a nyakamon össze-vissza. De, ha eleget teszek a kérésednek, utána megtarthatjuk az esküvőt is? Becsület­szóra?
Megegyeztünk! Meg is operáltatta magát, és november harmadikán hozzámentem feleségül. Nagyon szép, kék színű ruhát csináltatott nekem. Frizurámat Párizs legelőkelőbb szalonjában, az Alexandre de Paris-ban készíttettük, tele volt rakva gyöngyökkel. A gyűrű, amit egyszer visszaküldtem, most megint az ujjamra került, kaptam melléje egy zafírt is, olyat, mint amilyen Diana hercegnőnek volt, továbbá egy arany karkötő és egy aranyóra volt a csuklómon, egy kisméretű fülbevaló a fülemben. A templomi esküvői szertartáson közel hatvanan vettek részt, köztük kedves ismerőseim, sorsom irányítói: Alexandru Ghica herceg és madame Elena Stoicescu. Mind­ketten a menekültügyi irodában dolgoztak. Amikor meghívtam őket, a herceg közölte:
– Elvira, ha nem veszik tolakodásnak, és ha már nincs egy erre kiválasztott személy, én szeretnék a násznagyuk lenni!
És így is történt! Kisfiam a gyülekezet élén állt, ünnepélyesen kiöltöztetve. Szép volt a gyermek, illedelmesen viselkedett, és nem zavarta, hogy az érdeklődés középpontjába került. Mosolyogva válaszolt a kérdésekre, és nekem elmelegedett a szívem, hogy íme, valóban sikerült őt behoznom a szociális otthonból az emberek közé. És ráadásul a művelt, előkelő, magas francia környezetbe. Hangsúlyozom: csakis a fiam jövője érdekében vállaltam ezt a lépést, és asszonybaráti köröm nyomására. A ceremónia után  nászútra indultunk Velencébe az Orient expressz luxusosztályán...
(folytatjuk)