Különös figyelemmel követtük tehát Sólyom László köztársasági elnök újévi üzenetét, mely rövid volt, összeszedett és velős, újra és újra hangsúlyozva, hogy Magyarország mai bajait a szolidaritás hiánya, a megosztottság vészes mértéke okozza főképpen, nem valami fatális sorsszerűség.

Volt egy drámai mondata Sólyom László beszédének, amikor kijelentette, hogy egy közös nemzeti cél megtalálása, fölvállalása és követése nélkül még az is kérdőjelessé válhat, hogy a magyar nemzet egyáltalán fennmarad-e a Kárpát-medencében. Ilyet eddig csak költőváteszeink mertek kimondani, emlékezzünk Vörösmarty Mihályra, Kölcsey Ferencre, Ady Endrére. Most egy felelős politikus szól figyelmeztető szigorral és kíméletlen őszinteséggel, s beleborzongunk, tudván, hogy igazat beszél, és indokkal szól. Nem csupán a romló anyagi viszonyok rombolják a nemzetet, hanem a kevesek és a sokak között mélyülő, táguló szakadék, a múlt értékeinek felelőtlen elfecsérlése, a jövendő kiárusítása, a remény szándékos letörése is, mert hazudozni lehet ugyan, de a tények mindig fölülírják a szemérmetlen hatalmi propaganda állításait.

Mi és a Kárpát-medence! Azt hittük, hogy a magyarok elleni atrocitások csak a Trianonban megvont mesterséges határokon túl képzelhetőek el — Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék, Nyitra —, csak ott lehetnek magyarverések, a magyarok ellen hozott igaztalan ítéletek. De tizenhét esztendőkkel a rendszerváltás után meg kellett érnünk, hogy a legvérszomjasabb ,,magyarverések" Magyarországra helyeztettek át, Budapest utcáin csépelik, rozsolják, vízágyúzzák, kardlapozzák, gumilövedékezik a másként gondolkodó magyarokat. Állítólag magyarok.

Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni? Azt szokás mondani, hogy meg kell őrizni a reményt, különösen ilyenkor, esztendőknek fordultán.