Donáth László, mára csaknem elfeledett székelyföldi írónk 130 évvel ezelőtt, 1883. április 5-én született az udvarhelyszéki Etéden. Az alsó gimnáziumot Székelyudvarhelyen, a felsőt Marosvásárhelyen végezte, egy évig a kolozsvári református teológián tanult, majd Debrecenben végzett 1911-ben.
Hosszú élete folyamán szolgált Berettyószéplaktól Vadasdig, a Felső-Nyárád mente falvaiban, majd Székelyföldvár szórvány reformátusaihoz kérette magát. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak, első novellái a Zord Időben és a Pásztortűzben jelentek meg. 1922-ben egy pályázaton kétszáznegyven novella közül az első díjat nyerte el. A második világháború végéig nyolc elbeszéléskötete és regénye jelent meg. 1945 után termékeny írói munkássága megszakadt, az újonnan indult irodalmi lapok nem szívesen fogadták a novellista lelkészt, aki ettől függetlenül szorgalmasan írt 1973-ban bekövetkezett haláláig. Gazdag hagyatékát felkutatta unokája, Nagy Donáth Katalin, aki novellába illően emlékezik meg e gyűjtögető munkáról a most megjelent könyv előszavában.
Donáth László életművéből készült e megkésett válogatás. A szerkesztők törekedtek, hogy az írói paletta minél több árnyalata megmutatkozzék, s főként a Felső-Nyárád mente világából ihletődő vidám vagy szomorkás történetek váltakozva kövessék egymást. Az író éles szemmel látja az elszegényedett falvak nyomorúságát, mégsem a lázadók vagy forradalmárok cselekedeteitől hangos a tájék – egy lelkész mégsem mehet szembe a tízparancsolattal... Ezért aztán a történet vége nem mindig olyan, amilyennek az eleje alapján gondolnánk. Ez a világ meglehetősen befülledt, az önigazgató, törvényhozó székely falu már csak szokásaiban működik, népe legfeljebb beszédmódjában, tempójában hasonlít a Tamási Áronéhoz, viszonya a természettel megromlott, pusztít az alkoholizmus, megölik a bankok. Nem tündéri ez a realizmus, jóllehet némelykor pár centire sikerül a valóság fölé emelkednie. Mintha Tamási és Bözödi között ingázna az írói indulat, de több a baj, mint az öröm, búlátott nép ez, mondja az író, szegény embernek szegény a szerencséje is, a bank nyeli a pénzt, mint tenger a patakot, őszi égen reményfelhő viszi a szegény ember gondját...
Szegény emberek, földműves gazdák, gonosz vagy szerető szülők, egymással kibabráló komák, tréfacsináló góbék, aztán pedig nyomorgó néptanítók, igazi és kocavadászok és vadorzók, botcsinálta gazdákként kudarcot valló papok, huncut boltosok, lelketlen üzletemberek, demagóg politikusok népesítik be, mégis találunk közöttük igazán szeretetre méltó hősöket, főleg a nők és a gyermekek körében. Lehet, hogy valamiféle vélt elvárást, urambátyámos „közízlést” kívánt szolgálni az anekdotikus, ugratós történetekkel, ezekkel a vázlatos karcolatokkal. Némelyik olyan, mintha szabója sajnálta volna a kelmétől a cérnát, nincs mindenütt rendesen elvarrva.
Találunk vérbő feleselő novellát és moralizáló célzatú, a szeretetet, a megbocsátást hirdető esetet, a férfi-nő viszony ma sem ismeretlen ellentétének békés feloldását.
*
Szívszaggató sors a Szegény bolond hazatért hőséé, hátborzongató minden-reggeli átka:
„− Jó reggelt, gyönyörű asszony! Felkelt a nap, de reád ne süssön, fényét ne lásd, melegét ne érezd, hogy a lelked dideregjen, mint télen az árva gyermek. És legyen jó békességed, hogy ne nyughass az ágyadon, csak hánykolódj, mint a lobogó víz. Párnád folyton könnytől ázzék, a szívedet bánat állja, sűrűbb legyen sóhajtásod, mint a selymes réten a fű. És állandó egészséged, hogy doktorról doktorra járj, kincsed, pénzed nagy bőséggel, hogy költhesd a patikára. Termékeny légy, mint a jó föld, ikreket szülj, de ne haljon meg egyszerre két gyermeked, hogy kétszer temethess és kétszer gyönyörködj víg muzsikaszóban, mikor a házadban koporsót szegeznek.
Szívemből kívánom, gyönyörű szép asszony, hűséges jó asszony!
Míg néhányat szusszant, ismét a kutya kezdett ugatni, mintha ugyanazokat a jókat kívánná a hű asszonynak, aki odabenn a nagy kőházban párna közé rejtette a fülét, hogy ne hallja a szörnyű beszédet, s most a haját tépi tehetetlen fájdalmában.
− Szegény bolond − sóhajtoztak a sepregető asszonyok −, hogy az Isten nem akar már könyörülni rajta!…
− Hozzád is van szavam, Szederjesi István, puha bélű fehér kenyér a reggeli kávé mellé: földeden sűrűre gyűljön a kalongya, virágos ökrökkel hordják be a cselédeid, udvarodon a cséplőgép hetekig csépeljen, szuszokban a tiszta búzád garmadával álljon. Fehér lisztet őröljön a szitás malom, ropogós pirosra süsse a kenyeret búbos kemencétek, de ne legyen egészséged a bőséghez, szájfájás fogjon el, hogy egy falat se menjen le a torkodon, csak akkor tudj enni, mikor koldulással szerzed a kenyeret s a koldustarisznya a vállad feltöri. Élj sokáig, s pusztulj el a kertek alatt.
Szívemből kívánom, Szerderjesi István!
− Szegény bolond, szegény bolond − csóválgatták a fejüket az asszonyok.”
*
Adósságtörlesztés is ez a kötet. Szerencsés találkozása az unoka állhatatos munkájának és a kiadói szakember, a Kriterion Kiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának szándékával – aki mint Benedek Elek dédunokája, Szentimrei Jenő költő, író unokája –, aki kötelességének tartja, hogy Kányádi Sándor mintegy tizenegyedik parancsolatunkként megfogalmazott sorai jegyében – „Be kell hordani, hajtani mindent. A tájszavakat is. Semmi nem maradhat kinn. Semmi sem fölösleges” – a megszépülő örökkévalóságból visszaszolgáltassa a harmadik évezred magyarul olvasó nemzedékeinek e valós meséket: a későn érkezett utas kései, de ma is élvezhető történeteit.
Bölöni Domokos
