Tulajdonképpen leszedte-forma a keresztvizet az utóbbi két és fél évtized kormányairól és törvényhozóiról Victor Ponta a parlamentben, amikor felelősségvállalással nyomta le az ország torkán az új restitúciós törvénytervezetet.
Ami a miniszterelnök szájából elhangzott, voltaképpen a negyedszázada regnáló politikai elit történelmi vétkeinek beismerésével egyenértékű. A diktatúra által államosított magánjavak visszaszolgáltatásának, illetve a kárpótlások kiosztásának ez idáig két felvonásos jogi drámája ezen új jogszabállyal három felvonásossá bővül, és a reakciókból ítélve távolról sem biztos, hogy végszavához ért.
A kommunista állam által elzabrált magánvagyon visszaszármaztatásának első felvonása, mint ismeretes, abból állt, hogy az Iliescu-rezsim idején az ún. Nemzeti Megmentési Front – valójában az élre került kommunista másodvonal – választási megfontolásokból és saját hatalmát megszilárdítandó amolyan tessék-lássék módon kezdett hozzá az ingatlanok visszaítéléséhez, csak korlátozott jogosultságot ismert el, s ezzel jogilag tulajdonképpen kibogozhatatlanul kusza helyzetet idézett elő. A Demokratikus Koalícióban összefogott ellenzék választási győzelmére volt szükség ahhoz, hogy némi elégtételt kapjanak azok, akikkel a legméltánytalanabbul elbánt a korábbi „utódpárti” hatalom. A jogi ellentmondásosság azonban továbbra is fennállt, ami nem csoda, hiszen „az adom is, nem is, a tiedet másnak, a másét neked” alapon osztogató, illetve nemegyszer újra kisemmiző állami gyakorlatnak sikerült végleg összezavarnia mindent, s mint a sajtó számtalanszor rámutatott, tulajdonképpen a zavarosban halászók számára teremtett ezzel úgymond eszményi állapotokat. Hogy a baj nagy, jelzi a százezret meghaladó földperek száma, amelyekhez a további ingatlanperek tízezrei járulnak. Hogy a zűr átcsapott az országhatárokon, és a strasbourgi bíróságnak kellett ultimátumot intéznie az országvezetéshez, az ismételten azt bizonyítja: a belső késztetés nem volt elég erős ahhoz, hogy a politikai elit tegye a dolgát.
Amit most tárt fel, ismert el a miniszterelnök, szintén nyílt titok volt, de magyarázatként is szolgál azért, hogy kiknek a javát szolgálta a negyedszázados hercehurca. A küzdelembe belefáradt, fél lábbal a sírban álló kifosztottak és leszármazottaik ugyanis megelégelve a hiábavaló küzdelmet, időközben ingatlanüzéreknek adták el potom áron jogosultságukat, s láss román csodát: rövid időre rá az állami szervek megítélték a visszaszármaztatást, akkor azonban a tulajdonjog már a másé volt. Ponta százszoros haszonkulcsra hozott fel példát a parlamentben – nem kétséges, beszédét a történészek hiteles bizonyítékként fogják kezelni.
