Vállamat vonogatva szégyenkeztem, hogy nincs több. Azt mondták a vendégek: sebaj, jövő héten is jönnek. De mindennél fergetegesebb volt a „parasztos” kovászos uborka esete. Saját kezűleg készítettem el saját használatomra, egy-két szeletet tettem ki kuriózumképpen, de a vendégeknek annyira ízlett a „magyaros” savanyúság, hogy fel kellett hozatnom a nyolcliteres üveget a szalonba, és elmesélnem a technológiát: hogy kenyérszelettel erjesztem, kaporral aromásítom, és sóval konzerválom a nyers uborkát stb. De kezdjem az elején a történetet, mert nem volt épp problémamentes!
– Madame! Az asztallal hogy lesz?– aggályoskodtak a cselédek még délelőtt, amikor el akartam küldeni őket.
– Na jó! Akkor terítsék meg önök az asztalt. Tegyék az evőeszközöket úgy, ahogy kell, és szabadok délután öt óráig.
El is készítém a székely paprikást holland marhahúsból, francia pityókával, szegedi paprikával, káposztasalátát tálaltam melléje, mint ahogy az nálunk szokás. (Hadd nyalják körbe ezek a franciák a szájuk szélét!) A Tokaji mulatótól megérdeklődtem az importőr címét, tíz-húsz éves magyar borokat hozattam a sofőrrel, desszertként úgynevezett bécsi strudelt, tehát almás rétest tettem az asztalra, és természetesen gyümölcsöt is.
Amikor belépett a férjem, első szava ez volt:
– Milyen különleges illatok! Ilyet nem éreztem mostanában! (Ez eddig dicséret, ugyebár!)
Csakhogy a kötényt magamon felejtettem, és betoppant két másik miniszter is a feleségével.
– Drágám, mit keres a kötény előtted? – sápadt el Roget felelős vendéglátói minőségében.
– Semmi baj! Csak meglepetést szerettem volna ma estére. Egy különleges vacsorát! Valódi, erdélyi magyar paprikást! Ma én szakácskodtam! (Férjem rám nézett, tekintete szikrát hányt.)
– Most már érhető, mitől van ilyen étvágygerjesztő illat – mondták a vendégek is, akik alig várták, hogy megkóstolhassák a főztemet.
De előtte „aperitivet” ittak, ebből nem enged a francia. Elhelyeztük a virágcsokrokat, férjem diurnus figyelmességét is beleértve. Ő minden este 10–20 szál rózsaszín vagy hófehér rózsát hozott nekem, ami legalább ezer frankjába került. Ettől a pazarlástól én még kényelmetlenebbül éreztem magam ebben az úri házasságban, valahogy úgy, mint egy pók, melynek nincs ott a helye, a szobasarokban. Nekem nem okozott elégtételt, hogy pazarló életet élek. Én mindig attól tartottam, hogy valami miatt összekülönbözünk, és akkor férfiszokás szerint azt mondja nekem:
– Mit is keresel itt, te rongyos? Nem vagy megelégedve?
Tél volt a javából! Férjem közölte egy délután, hogy felmegyünk az Alpokba. Valentin is vakációt kapott, velünk jött, egy síoktató-felügyelő vigyázott rá a pályán. Roget is tudott sízni, én is még az orosz időkből, de az operált hátgerincem miatt már nem is gondolhattam ilyesmire, annál is inkább, mert ha történt volna valami, és kiderül, hogy mi okból, a baleseti kártérítéseimet azonnal elvették volna. Amíg a férfiak csúszkáltak, én a városban bámészkodtam, vásároltam. A tíz nap így telt el. Miután visszazökkentünk a fővárosi kerékvágásba, férjem tanárt (!) fogadott mellém, aki a francia diplomácia nyelvezetének „formuláira” tanított (ez bizony jól jött később!), majd gitárt vásárolt nekem, sőt, tanárt is hívott, aki az alapvető fogásokat megtanította. Gitáros nem lett belőlem, zongorista még kevésbé. Ezek után Roget azzal akart kedveskedni asszonyi hiúságomnak, hogy Párizs leghíresebb fényképészét rám szabadította: készítsen rólam művészfotókat. Valóban magas osztályú szakemberhez kerekedett szerencsém, a Paris Match fotósa volt, felvételenként sokszor negyedórát is pózba meredve kellett izzadnom a reflektorok fé­nyében, közben állítgatott, lapogatott-simogatott, aztán egyszer rátért a tárgyra:
– Madame! Hagyja már a csodába a vén baglyát! Szökjön meg velem Amerikába!
Na, erre elcsaptam a művész urat, pedig valóban szép, és ami a legfontosabb: időtálló színes képeket készített, nota bene: a 70-es években a színes technika még eléggé gyermekcipőben járt.
Ami hétköznapjainkat illeti, én bizony folytattam a nővéri munkámat is, pedig férjem csak hajtotta a magáét, hogy ő miniszter, és az ő felesége nem dolgozhat. Rá sem hederítettem. De ami a legfájdalmasabb: kisfiammal egyre ingerültebben beszélt. Fél év eltelt, de odáig még nem jutottunk, hogy Valentin is velünk lakjon, pedig számomra ez lett volna a lényeg. Pénteken ment utána az autó, és vasárnap este vitte vissza a gyermekotthonba. De azzal is tartozom az igazságnak, hogy a gyermek nem szédült el a luxuskörnyezet láttán, ha közénk került, azonnal visszavágyódott Montgeronba a kis félárva Pjotruska, Dimitrij és a többiek társaságába. A mostohaapuka iránt semmiféle vonzalom nem ébredt benne.
Egyik ilyen hétvégén aztán sorsdöntő dolog történt a viszonyunkban. Többek közt csirkehús volt az ebéd, a hatalmas ebédlőben mindössze hárman ültünk a megterített asztalnál. Valentin jóízűen evett, kezébe vette a csirkecombot, és rágta. Roget ránézett a fiamra, és azt mondta:
– Je ne peut pas manger dans la companion d’un cochon...! (Nem tudok egy malac társaságában enni!)
– Ki az a „cochon”? Ki a disznó? – kérdeztem.
– Hát a fiad! Nem tűnik fel neked, milyen csúnyán eszik? (Valentin nagyon el volt foglalva, de aztán ő is észrevette, hogy róla van szó. Szeme könnybe fátyolozódott, rám nézett.)
– Valentin! Hagyd félbe az ebédet! Kelj fel, aranyom!
Szófogadó gyermek volt, de rám kérdezett:
– Miért, anyu?
Megfogtam a kezét, fentről, a szobámból elvettem a bőröndkémet, és azt mondtam a férjemnek:
– Jó étvágyat, miniszter úr! Kérem, értesítse az ügyvédjét! Én elindítom a válópert!
Roget nem számított ilyen váratlan fellépésre, megszeppenten mondta:
– Elvira, nem szabad ilyen sértődékenynek lenni!
– Ha ön kimondta, hogy az én gyermekem disznó, ezt még egyszer nem akarom hallani!
– Nézz a fiadra! Kézbe vette a csirkecombot...!
– Tudtommal még egy királynő is megfoghatja a két ujjával a csirkecombot. Ha önnek ez nem tetszik, ideje megtudnia, hogy én nem a vagyonáért, nemesi rangjáért jöttem házasságba. Fiatal vagyok, erőm van, nem szégyellek dolgozni, nem szorulok arra, hogy egy férfi eltartson. És itt vannak az ékszerek! A ruhákat most nem tudom levetni, de holnap leteszek mindent a kapusnál.
– Valentin – szóltam a gyermekre –, fogd az iskolatáskádat, és mehetünk. Majd akkor találkozunk, miniszter úr, ha a válási iratok be lesznek adva! Au revoir! A viszontlátásra!
– Elvira! De nekem ékszerészetem, hajóm, kastélyom van, miniszter vagyok, mindezt itt akarod hagyni?
– Engem semmi sem érdekel – mondtam, s visszakapcsoltam tegező viszonyra, mert úgy jobban tudtam veszekedni. – Engem a gyűrűk, a gyémántok, a drága ruhák nem szédítenek el. Te is a temetőbe kerülsz a végén! Igaz, az előkelő Père Lachaise-be, mert ott vannak a szüleid. Hogy én hova kerülök, azt még nem lehet tudni. Mellesleg haza szeretnék jutni a szülőföldemre.
– Elvira! Kastélyban lakhattál eddig! Te egy sötét ketrecbe akarsz visszamenni?
– Mit mondtál? Ketrec? Na, ide figyelj! Ez volt az utolsó! Én a sötét kuckómban boldogabb voltam, mint ebben a kastélyban! Megértetted?
Franciaországban törvény, hogy a házasság előtt nyilatkozatokat kell letenni, melyben mindkét fél – felelősségének tudatában – tisztázza vagyoni helyzetét. Még mielőtt összeházasodtunk, közjegyző előtt én azt nyilatkoztam, hogy férjem vagyonából semmit nem kívánok, ha netalán felbomlik a házasság, azzal jövök el, amivel hozzámentem. A nemesi titulusra sem tartottam igényt.
Hónapok teltek el, amíg ismét találkoztunk a törvényszéken. Zártkörű tárgyalás volt, de az ítélőszék szigorúan tartotta magát az ügyviteli fegyelemhez, mit sem törődve azzal, hogy az alperes épp Fran­ciaország külkereskedelmi minisztere. Elhangzott a kegyetlen kérdés:
– Madame Elvire Jean-Pierre! Felperesi minőségében ön továbbra is fenntartja szándékát, hogy felbontsa házasságát?
– Igen, válni szeretnék!
– Monsieur Roget Jean-Pierre! Ön alperesi minőségben...
A bíró a szigorú rutinkérdést nem tudta befejezni. Feltételezhetően olyat, ami akkor a szeme előtt történt, még nem látott pályafutása során. Franciaország külkereskedelmi minisztere – aki szavával, aláírásaival, nyilatkozataival egy nagyhatalom ügyeit irányította – úgy zokogott az ítélőszék előtt, mint egy óvodás gyermek. A válla is remegett. Aztán valahogy összeszedte magát, és így szólt:
– Tisztelt ítélőszék! Én esküvőnk után alig pár hónappal durván megsértettem feleségem női méltóságát és anyai érzelmeit. Ő ugyanis előző házasságából egy kisfiút hozott családunkba. Őt is vérig sértettem, de még kiskorú lévén nem foghatta fel, hogy megaláztam. Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy bocsánatot kérek tőlük! Bármit elkövetek, csak hibámat jóvá tehessem, és ezáltal a madame továbbra is a feleségem maradhasson.
Nagyon megsajnáltam Roget-t, akit rendkívül szerencsétlenné, nevetségessé tettem, de tisztán láttam, hogy zsákutcába tévedtem ezzel a házassággal. Hangosan kimondtam a perdöntő akaratomat: Válni akarok!
Természetesen hazacipeltettem a zongorámat, és újrahangoltattam, ha nem tévedek: negyedszer. Ezek után eltelt huszonöt év, és egyszer kénytelen voltam telefonálni Jean-Pierre Roget-nek, hogy kellene nekem a családi könyv, mert nyugdíjba készülök, és ez a dokumentum is szükséges az iratcsomóhoz.
– Nagyon örvendek, hogy eszedbe jutottam!– ismertem fel a telefonban volt férjem hangját. – Tudom, hogy híres nővér lett belőled. Láttalak az újságokban! Televízióban is a romániai forradalom idején! Örvendek, hogy jóra fordult a sorsod! De elég nagyfejű voltál, amikor visszautasítottál, hogy nem kell neked sem kastély, sem jacht, semmiféle gyönyörű ékszer... hanem visszamész a ketrecedbe.
– Jó a memóriád, Roget! Meggyőződhet­tél, hogy én nem a vagyonodra vadásztam. Csupáncsak egy meleg, meghitt családi légkörre vágytam Valentin javára, mert mai napig is az én hányatott életemnek ő az értelme, ő a... Jézuskája. És épp ezt nem sikerült összehoznunk. Kedves Roget! Ha nem zavarlak, légy szíves és keresd elő a családi könyvet. Elmegyek utána, vagy küldd el valakivel.
Kuvaiti betegemmel – akinek akkoriban kezdtem el a gyógykezelését – leutaztam Lourdes-ba, ahol már többször sikerrel megfordultam. Betértünk valahová, hogy igyunk egy teát, amikor eszembe jutott Jean-Pierre Roget. Belső kényszert éreztem: küldenem kell neki pár sort. Megírtam, hogy örvendek a huszonöt év utáni találkozásnak, amikor vissza­térek, megnézem a fájós lábát, hátha tudok segíteni rajta, és megkértem, keresse elő az esküvői fényképeinket is, mert nála maradtak. A levelet feladtam. Amikor hazaérkeztünk, legnagyobb meglepetésemre azt a postaládámban találtam. A következő szöveg volt ráírva: „n’habite pas à l’adresse indiquée”. Tehát a címzettet nem találták az általam megjelölt helyen. Balsejtelmem támadt... Felhív­tam Roget-t, de a felesége vette fel (utánam még egyszer megnősült), és megtudtam, hogy utolsó beszélgetésünk után két nappal... meghalt.

(folytatjuk)