Á kálánd úgy kezdőd: tizenöt székes sorban én kapni tizenhatodik hely. Ná, mondok magam, ezt akkor muszáj megnéz. Ez kármá, vagyis desztin, azaz sors.
Persze, ha az ember az előző esti előadásra hangolt (még), hát igen nehéz műfajt váltani. A Bányavakság – való igaz, rengeteg humorral fűszerezett – drámája után a Lili bárónő operettje – holott a műfaj az ellenkezőjét kellene eredményezze – nehéz eset. Épp ezért kissé viszolyogva kerestem a tizenhatos számú helyet a sorban, s mikor kiderült, létezik az, csak pótszékként, örömmel hurcoltam a kijárat közelébe. Minden eshetőségre felkészülve.
Aztán kiderült, mégsem kell előadás közben kisomfordálni, esetleg szünet után árván hagyni az ülőalkalmatosságot. Némely színházi fogalmakat kell csupán elfelejteni, operett esetében például katarzist nem elvárni, s abban sem reménykedni, hogy majd előadás után a kocsmában a barátokkal a világ dolgait. Egyébként minden rendben, csak lazítás, nem kell aggódni a beteljesületlen szerelem miatt szenvedő hősnő és hős sorsáért, nagyokat lehet nevetni a csetlő-botló balfácán udvarlón, s a pénzért nemességet vásárló kereskedő esete sem hív elő semmiféle asszociációt, esetleg az furcsa az akarata ellenére a balkáni légkörben szocializálódott közönségnek, hogy egy politikus akár meg is bukhat. De ezen hamar túlteszi magát a néző. Csupáncsak szórakozás, kikapcsolódás, könnyed est túlhevített légkörben. Amit, esetünkben, nem a drámai fokozottság szít a teremben, hanem a bezsúfolódott közönség önmaga által. Mert közönség, az igen. Mutatván, szinte kétségbeesetten könyörögvén: az operett nem megtűrt műfaj a színházban, de igenis létjogosultságát kiharcolt, nagy közönségigényre számító előadóművészeti forma. Hogy az ilyesféléhez ritkán hozzájutó sepsiszentgyörgyi nézőben az operett élvezetének kimutatásához szükséges kultúra nem tudott kialakulni, azt éppenséggel a ritka élmény magyarázza. Hiszen nemcsak a dalbetétek után illendő a taps, de a refréneket is kísérheti a közönség ilymódú tetszésnyilvánítása, s ha olykor egy csattanó igen kedvére való a nagyérdeműnek, hát annak hangos kifejezésre juttatása sem akasztja az előadás ritmusát. A lazán, kedvesen előadott történet, ami olyan szép, hogy az már fáj, és annyira előrelátható, hogy igaz nem is lehet, úgyis viszi-sodorja az előadóművészt és a széksorokban izzadó közönséget, amely tudja, semmi tragédia, borítékolható a heppi end, és épp ez a varázsa az operettnek, tulajdonképpen mese felnőtteknek, de a meséket mindenki szereti, s így nem tűnik hosszúnak a két és fél óra, ami alatt szabadulni lehet a kinti világtól. Amelybe visszarázódni mégis kell, mert a mesék úgy kezdődnek, hogy egyszer volt, hol nem volt, és az operettek szenvedélyesen eldalolt csókkal végződnek, de a törtmagyarsággal beszélő román rendőr mégiscsak valóságszerűbb.
