Annál kiábrándítóbb sincs, mint egy hótt unalmas komédia.
Magdi, a régi színházi ember ezt úgy fogalmazta meg: ezek azt hiszik, ez kell nekünk? Mi ezen már rég túl vagyunk.
Ez a Két férfi sakkban című előadás szünetében hangzott el, s hogy a Magdi véleményét mások is osztják, arra bizonyság: a második felvonást foghíjas széksorok előtt kezdték meg a művészek. Pedig ők mindent megtettek annak érdekében, hogy nagyérdeműnek felhőtlen szórakozást biztosítsanak. Választottak egy gügye kis darabot, mely mélységeivel és értelmezhetőségeivel nem okoz fejtörést a nézőnek; a rendezés a biztos siker receptje szerinti, minden csattanó kihegyezve, megfelelő hatásszünetek, hogy a közönségnek legyen ideje megemészteni a hallottakat s ideje felocsúdni a következő nagy mondás befogadására, hely-színre szabott beszólások, szóval szépen felépített, egyre felfelé kapó ív, melynek aztán a végén a nagy közös éneklésben és még nagyobb közös tapsolásban kellene csúcsosodnia, mikor a közönség – várhatóan – tombol, vissza és visszakéri a színpadra a szereplőket, virágesővel borítva őket. Ehhez kell néhány olyan színész, ki ugyan rutinból nyomja le a napi két előadást, de kinek nevére a vidéki közönség csőstül tódul a kissé kopott, de egykori eleganciáját még mindig őrző színházterembe, vagy a füstös szagú, nagy ivászatok és kisebb verekedések nyomait magán viselő falusi kultúrotthonokba. Ha ez is összejött, már csak jó reklám kell, aztán lesz gázsi, gyerekek, csak mosolyogjatok, mintha ti is élveznétek, hagyjad kibuggyanni azt a mellet, hogy lógjon kocsonyán a paraszt szeme. Satöbbi. No de vendéggel a székely minden körülmények között udvarias, szilvapálinkájával megkínálja, ha másért nem, hát hogy alkalma legyen magának is egyet kortyolni belőle. Annak viszont, ki ilyen-olyan vendéget hoz a nyakára, nem ajánlja másodjára is a jóféle nedűt. De még az is meglehet, legközelebb orrára csukja az ajtót. Ami aztán erőst nagy illetlenség.
De most tényleg. Utoljára ezeken a színpadokon akkor játsztak ilyesféle előadásokat, mikor a letűnt diktatúra jobban félt a kimondott szótól, mint ördög a tömjénfüsttől. Akkor a szovjet drámák mellé elő lehetett kotorni ilyen ártatlan kis komédiácskákat, amiket jobb híján valóban élvezett a néző, bár az éber cenzorok még ezekben is találtak kihúzni valót. Értem én, hogy mindenféle igényt ki kell elégíteni egy ilyen hatalmas nagy összművészeti fesztiválon, de a közönséget (nem is egyet, hanem kettőt) sakkban tartani – mert hát a jólneveltség nem engedi előadás közben kimenni, a virtus sem a megfutamodást, meg a jegy is pénzbe kerül – nem igazán szép dolog.
