Bizonyára volt rá oka, ez legyen az uraság lelkiismereti kérdése. Mert ugye becsületes ember el nem követett kihágásért még egy hivatal képviseletében sem ró ki büntetést. Még akkor sem, ha abból őt is percent illet(het)i. Ám történt más is. Miközben a pénz inkasszálásáról szóló nyugtát kiállította, megjegyezte: ezt csak most, mert még 500 lejt érdemelnél azért, hogy a Rigó Jancsit csak magyarul írtad ki, nem fordítottad le románra.
Az elárusító hölgy – nyilván, ahogy a szigorú ember távozott, mert a teljhatalom, az teljhatalom, ha kinyitod a szádat, meglesz a másik 500 is, hiszen itt, ebben az országban demokrácia van, a demokrácia jegyében történnek a törvényes dolgok és a törvénytelen dolgok megbüntetése is – megjegyezte: „Meg is érdemeljük, mert kiírhatnánk magyarul is az áruk nevét, és csak románul írunk ki mindent.”
A hír szárnyon jött. Egy héttel később ismét arra mentem, s megnéztem: a bűnös Rigó Jancsi név még most is ott van-e. Ott volt, de alatta – akárcsak egy héttel előbb – csak a prăjitura szó szerepelt. És az összes többi tészta neve csak egy nyelven volt kiírva, úgymond, „az állam nyelvén”. Még a dobostortáé vagy a krémesé is. A vásárlók java részének a nyelvén nem. És ez sajnos, nálunk gyakorlattá vált. Annyira hű állampolgárok vagyunk, annyira tiszteljük az „állam nyelvét”, és csak azt, a magunkét egyáltalán nem, hogy végig lehet járni a megye üzleteit, s szinte fél kézen meg lehet számolni, hány cég üzleteiben  látják fontosnak, hogy a vásárlóikat is – mert itt a vásárlók 75 százaléka magyar – megtiszteljék azzal, hogy az anyanyelvükön megszólítják. Nem, nem szólítják meg. Itt csak Bine aţi venit, Orar, Mulţumim, că aţi cumpărat la noi, roşii, morcov, pătrunjel, vin roşu, pulpă vagy cotlet de porc feliratokat látni az üzletekben. Alig akad kereskedő, aki fontosnak tartaná, hogy saját anyanyelvén is kiírja árui nevét. Még akkor sem, ha nála csak négy-ötféle áru „forgolódik”. Az nem fontos! – vélik, véljük nem kis felelőtlenséggel. De a domnu director a „hivatalos nyelv” szeretetében még ostobaságra is hajlamos. Büntetni a rigójancsiért. Ej, ha a híres magyar cukrász, akinek a süteményféléje az ő nevével ment át az egész Kárpát-medence, sőt, még azon túli népek tudatába is, hallaná, hogy az ő dicsősége az ostoba, ezt az itt élő népet, a mi népünket gyűlölő hazafiak számára „büntető ok” lehet! Még az sincs kizárva, hogy az elárusító hölgy az egész büntetését a rigójancsiért kapta! Ha mi becsületes nép, nemzet lennénk, erre csak egyfajta józan választ adhatnánk: üzleteinkben mindent kiírunk a helyi többség nyelvén is. Amely már rég hivatalos nyelv kellene hogy legyen ebben a régióban. S hogy nem az, abban – a fentiek is mutatják – mi is bűnösök vagyunk. Magunkra is vethetünk. Mert ahhoz, hogy valamit elérjünk, azt igényelni is kellene!