Egy­szerű a történet, kicsit átfordítva a családszéthullás tör­ténetét – hopp, ez mégis a szocialista erkölcsi felfogás ellenére való. Jó, akkor ilyen szem­pontból ne is firtassuk tovább. A történet tehát: anyuka otthagyja kisfiát, apuka – ki addig azt sem tudta, mi fán terem a gyereknevelés – kénytelen felnőni feladatához, és mire rendbe tenné dolgaikat, megjelenik anyuka, hogy mégis kell a gyerek. A bíróság neki ad igazat. És akkor a csattanó: anyuka rájön, mindent elrontott addigi életében, az azutániban sem remélhet jobbat, visszaadja hát fiát az apukának. Ted Kramer alakításáért Dustin Hoffman, Joanna Kramer alakításáért Meryl Streep Oscar-díjat ka­pott, és 1980-ban még a leg­jobb film (valamint a legjobb rendező és a legjobb adaptált forgatókönyv) díját is megkapta a Kramer kontra Kramer.
A budapesti Orlai Produkciós Iroda – többek között – a sikeres filmek színpadi adaptációinak megvalósítását tűzte ki céljául, így láthatta a sepsiszentgyörgyi közönség a tavalyi vá­rosnapokon az Esőembert, idén a Kramer kontra Kramert. És a két produkciót óhatatlanul párhuzamosan kell kezelnünk, nem­csak azért, mert az eredeti filmeknek közös vonása, hogy mindkettőnek fő­szerepét Dustin Hoffman alakította, és mindkétszer megkapta érte az Oscart, hanem a színpadra alkalmazás miatt is. Ebben viszont – a kö­zönség szerencséjére – már nem sok közöset találni. Mert míg az Esőembernél az lehetett a néző érzése, a próbákat úgy tartották, hogy a képernyőn futó filmet még a gesztusok és arcjáték szint­jén is leutánozták (ami amúgy nem kis színészi teljesítményt követel), addig a Kramer kontra Kramer sikeresen kikerülte a másolás csapdahelyzetét.
Nyilván, az alaptörténeten nem változtathatott a színpadi átültetés (igencsak szigorú szabályok rögzítik az ilyesféle dolgokat), húzás-hozzáírás is csak nagyon kis mértékben megen­gedett, így hát annak, aki a filmet régebb vagy újabban látta, akár unalmasnak is tűnhetett az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház produkciója. Érdekes módon mégis az össze­vetés a filmmel az előadást nem tünteti fel rossz színben, s ez a rendező Rába Roland egyik nagy érdeme: nem hagyja elsziruposodni a történetet, szereplői, Nagy Ervin (Ted Kramer) és Kovács Pat­rícia (Joanna Kra­mer) nem kü­lönböző színészi eszközökkel meg­jelenített álszenvelgéssel játsszák el vívódásaikat, egysze­rűen csak közvetítik jelenlétükkel. Az egyetlen díszlet sokféle kihasználása, no meg a korszerű távközlési és informatikai kel­lékek (laptop, maroktelefon, skype) természe­tszerű alkalmazása szintúgy nagy segítségül szolgál, de leginkább Házi Zajzon (Billy) teszi működőké­pessé a színpadi produkciót: kapocs és támasz épp úgy tud lenni, mint fizikailag jelen lévő, de az éppen aktuális jelenetben nem szereplő figura. Rába Ro­land rendezése tehát nem siklik félre, mégiscsak megfogalmaz kérdéseket, s a néző nem az ezt is letudtuk érzésével távozik a színházból.