Gyújtottam a Peugeot 205-öst, magam mellé vevém az ügyvédet, és az ő tanácsára magunk­kal vittük Dél-Franciaországba Valentint is mint szemléltető eszközt, hadd lássa a T. ítélőszék, hogy kiért perel az asszony. Roham­mentős stílusban vezettem, hamar odaértünk, s a váróteremben vajon kivel kellett szembenéznünk? Ott volt Dorel a fiatal asszonykájával s egy parányi gyermekkel. Exférjem kb. húsz évvel volt idősebb a feleségénél, aki takarítónőként dolgozott Francois de Gunsburg birtokán, és Dorel már odaérkezése után meg is hódította a leánykát... Emlékeznek a mozzanatra? Vízágyon feküdtem operáció előtt, és telefonon megkeresett Dorel; nem segítenék-e nekik a magzat eltételében? Nos, szembenézett velünk ama nem kívánt  gyermek is, mint „ellen-szemléltetőeszköz”.
– Nem is mondtad, Dorel, hogy neked ekkora fiad van, álmélkodott az asszonyka, de gyűlölet nem volt a hangjában.
– Kisfiam, Valentin, ráismersz-e édesapádra? – kuporodott le Dorel Valentin mellé, majd amikor odatotyogott a kis legényke, az apa bemutatta őt:
– Williamnak hívják! Ő a te féltestvérkéd! (Eközben mi, asszonyok is bemutatkoztunk.)
Úgy éreztem, mintha zuhannék, s az ejtőernyőm sehogy sem akar kinyílni. Fiam akkor tizenhárom éves volt, és ha emlékeznek, ő már többször firtatta, hogy ha neki van édesapja, akkor miért... nincs! Továbbá, hogy neki is miért nem lehet testvérkéje? Nos, mindkét követelés egycsapásra megoldódott! Valentin arca ragyogott a boldogságtól. Ölelgette-simogatta-puszilgatta a kis Williamot, és nem tudott betelni a gyönyörűségtől. A társat, akit hiányolt addig: megtalálta.
– Na nesze neked, Elvira! Nesze neked, gyermektartási díj! Nem tetszett, hogy egy dúsgazdag francia nemesember (miniszter) „eltartson” téged, s most idejöttél perelni havi 300 rongyos frankért? Na itt az eredmény! – ilyen és hasonló gondolataim voltak, miközben kiáltották a nevünket, és mi bementünk a terembe, de indulatainkban lefegyverkezve. Az ítélőszék is furcsálhatta, hogy nem kiabálunk kígyót-békát egymásra. Én asszonytársamra, Florence-re figyeltem, és lelkem mélyén sajnáltam őt. Sovány volt, elöl kiugró kapafogakkal, csak a haja dús, azt viszont Marylin Monroe stílusában hordta. Éreztem, hogy ő is gyakran kap verést Doreltől, és rövidesen kiderült, hogy nem tévedtem. Eltelt pár év, időközben Dorel csak havi harminc frankokat küldözgetett, később már azt sem. En­nek ellenére nálam, Pá­rizsban is látogatást tettek egyszer. Ekkor azt nyilatkozta Florence, hogy ő semmi pénzért nem tenné Williamot gyermekotthonba. (Hm – nem szóltam.) Rö­viddel ezután az asszony otthagyta Dorelt. Ezen nem csodálkoztam, de a kis Williamot is otthagyta, amivel már nem érthettem egyet. Beteg lett a gyermek, sürgős vakbélműtétre felhoztam Párizsba, két hónapon át dédelgettem, amíg lábra állítottam és visszaadtam az apjának. Valami okosabb megoldást lehet, hogy találhattam volna, mert Dorel nem törődött a gyermekével, csavargó, drogfüggő szerencsétlen lett belőle. Hozzánk később is bejáratos volt, és az lett a vége, hogy kirabolt minket egy óvatlan pillanatban, de Valentin kérésére nem jelentettük a rendőrségen. Még később drogos kábulatban ököllel esett neki a fiamnak. Valentin egyetlen csapással agyonüthette volna, mert erősebb volt, magasabb és kisportoltabb Williamnál, de ő csak védekezett, és amikor azt javasoltam, hogy a féltestvért a felelőtlen apukájával együtt dobjuk ki a csa­ládból, felejtsük el őket, fiam szeme megtelt könnyel és hallani sem akart ilyesmiről.
Engedtessék meg, hogy itt megszakítsam az elbeszélésnek ezt a fájdalmas fonalát. Annyit azonban előrebocsátok, hogy ezzel a mozzanattal elkezdődött életünk végzetes szerencsétlensége. Ki gondolta volna? De lépjünk vissza az időben! Harminc­hat éves voltam tehát, negyedik sikertelen házasságom után.
*
– Én mi okból nem érdemlek meg egy boldog házasságot? Egy szerény, de meleg családi légkört, melybe hazavihetném a gyermekemet – pereltem a sorssal, és adott pillanatban, életemben először és utoljára, elhatároztam, hogy megpróbálok kezdeményező lenni.
Megvettem egy rangosabb hetilapot, és rányitottam a társkereső rovatra. A sok név közt találtam egy állatorvost, a leírás szerint elvált férfit, korban hozzám illőt. Van egy kislánya – olvastam –, és gondoltam, hogy semmi baj, nekem is van egy fiam. Egy meg egy az kettő! Levélben kerestem fel a doktor urat, ő visszaválaszolt, és rövidesen megbeszéltük az első randevút, ahol egy elegáns és jóképű emberre találtam. Nagyon udvariasan, kedvesen viselkedett, és amikor harmadszor találkoztunk, elvittem Valentint, és ő is elhozta a kislányát. A gyermekek játszottak a parkban, mi addig kávéztunk, majd mindannyian elfogyasztottunk egy-egy süteményt. A tizedik találkozó után azt mondta a doki: itt az idő, hogy meglátogassam a lakásán. Kívülről formátlan hodálynak tűnt a hatalmas épület, egybe volt építve a rendelőjével. A szolgáló ebéddel várt minket, együtt ettünk a gyermekekkel. Úgy nézett ki, hogy minden ígéretesen indul. Beszélgettünk, és egyszer csak azt kérdezi tőlem a doktor: mi az én hobbim? Rávágtam, hogy az éneklés.
– Szeretem a zenét, a színházat, a koncerteket, az operettet és az operát kevésbé, de imádom a balettet. Szeretek táncolni, de óvatosan, mert egy súlyos hátgerinc-operációm volt! Szeretem a társaságot!
– De a privát ügyről nem akar beszélni? – kérdezte.
– Mit ért privát ügy alatt?
– Hát privát ügy például a nő és a férfi viszonya – válaszolta.
– Nézze! Ha egy nő megtetszik a férfinak, szerelem lesz belőle, és ha fordítva is így történik, akkor beszélhetünk ilyesmiről is – válaszoltam.
– De miként szeret ön szerelmeskedni? – tért párizsias keskenyvágányra az állatorvos.
– Hát ezzel a kérdéssel gordiuszi csomót tett a fejembe – válaszoltam. – Én úgy gondolom, hogy a párizsi szokásokhoz viszonyítva hátramaradott vagyok. Rengeteg a munkám, és amikor esténként befejezem, eszembe sem jut az ilyesmi.
– Szerintem egy ilyen szép nőnek nem kellene fárasztó munkát végeznie – bókolt a doktor.
– Itt a fiam, és nekem az ő neveltetésére is gondolnom kell, nem is utolsósorban. De önnek mi a hobbija? – kérdeztem vissza gyanútlanul..
– Épp emiatt kellett elválnom a feleségemtől, mondta. – Nem volt hajlandó tovább maszkarázni.
– Mit ért ezalatt? Miért kell egy asszonynak bohóckodnia?
– Ennél érdekesebb dologról van szó – mondta az állatorvos. De talán legjobb lesz, ha bemutatom az én szalonomat. Párizsban egyedülálló – dicsekedett.
A doktor bevitt egy hatalmas szobába, amelynek minden fala tükörrel volt borítva. Ahol beléptünk, az is tükrözött felület volt, csak arról lehetett tudni, hogy ajtó, mert kilincse volt. Jól megfigyeltem, hol van a kijárat, mert csapdahelyzetre gyanakodtam. Vendéglá­tóm azonban rövidesen elárulta a titkot. Meg­nyomott egy gombot, és kifordult egy ajtó, mely egy ruhatárba vezetett. Aztán fordított egy kallantyún, és ettől leereszkedett egy vetítővászon. Lehetett mozit is nézni a teremben. A ruhatárban pedig valóban rengeteg tarka öltözet volt.
– Ejnye – gondoltam –, ennek az ember­nek az agyában egy-két csavar... meglazult. De egyre kíváncsibb lettem.
– Ezekkel a felszerelésekkel végül is mit kell csinálni?
– Menjünk csak be a második szobába – mondta. – Ott majd megérti, miről is van szó.
És kinyitott egy újabb tükörajtót. A második terembe már csak mezítláb volt szabad belépni. A padló is tükörrel volt fedve, a mennyezet is. Én ejtőernyőztem valamikor, de ebben a mesterségesen kitágított, hülye optikai varázslatban bizisten tériszonyom volt. De ez még semmi! A szoba közepén egy kitömött tigris lapult, egy zebra kiterített bőrén hason feküdt. A tigrisnek a szeme helyére fényforráskák voltak beépítve, világítottak, eközben a farkát jobbra-balra mozgatta, biztosan kis villanymotor működtette.
– Ez gyermekjáték? Ide hozza a kislányát játszani?
– Nem. Ez az én hobbiszobám!
– És mire jó a tigris?
– Nagyon egyszerű! A nő felöltözik az első szobában, abba a ruhába, ami neki tetszik.
– Hát azok csak fátylacskák, azokat nem lehet ruháknak nevezni – szakítottam félbe a dokit.
– A nő tehát felöltözik – folytatta az állatorvos –, bejön a belső szobába, felül a tigris hátára, és ott mozgolódik, jobbra-balra. A feneke legyen csórén, ez a fontos! A tigris közben mozgatja a farkát. A tükörfalakon bármilyen szögből bármit meg lehet figyelni.
– És magának hol van a helye ebben a szereposztásban... művészetben.
– Hát én is természetesen nekivetkőzöm és ráülök a tigrisre...
Mi tagadás, megijedtem  javából, de igyekeztem eltitkolni a riadalmamat.
– Ez egy nagyon érdekes szórakozás – mondtam. – De kellene egy kis türelmi idő, hogy megbarátkozzam vele.
– Azt el is felejtettem említeni, hogy minden parti előtt pezsgőt iszunk – folytatta a doki. – Továbbá társaságot is tudok fogadni, van egy jakuzzi-kádam is, melybe akár öten-hatan is beleférnek. Megfürdünk benne, és...
Doktorom szemmel láthatóan boldog volt, hogy érdeklődést tanúsítottam, sőt, ha nem is határozottan, de ígéretet tettem neki az „együttműködésre”. Én azonban alig vártam, hogy szabadulhassak a diliházából. Azután, amikor otthon telefonon keresett, Valentint arra kértem, mondja azt: hívom apukámat! Amikor egyszer véletlenül telefonvégre akadtam, azt hazudtam a doktoromnak, hogy férjnél vagyok, de el akartam válni, s gondoltam: előtte egy biztos partnert keresek magamnak. Többé soha sem hívott fel, hál’Istennek.
Így jártam tehát a társkereséssel. Megáll az ész, hogy Párizsban, melyet a szerelem, a kultúra fővárosának is neveznek egyesek, micsoda szexuális visszásságok, őrjöngések és egyebek vannak divatban. De a fenti történet nem egyedülálló. Kolléganőm (ő is műtős­nővér volt) egy nap arra kért, menjek el hozzájuk és segítsek valamiben. Az utolsó emeletről a manzárdba kellett felmásznunk, ahol nekik is volt mozitermük. A földön kis matracok hányódtak, vagy tíz-tizenkettő, és azokhoz cipeltünk fel lepedőket. Amikor elkészültünk, megköszönte a segítséget, pezsgőt vett elő, aztán azt mondta, mutat nekem valami érdekeset. Lehúzta a vetítővásznat és feltett egy filmet arról, miként szórakoznak ők, népes csapatban. Hát – szakkifejezéssel – csoportos szexnek lehetett azt nevezni.
– Te szép vagy, csinos vagy, nagyon megemelnéd az összejöveteleink hangulatát. Nem érdekelne ez téged? – kérdezte Therèze. – Nagy személyiségek: doktorok, művészek szoktak ide összejönni, érvelt kolléganőm.
...Így szórakoztak tehát a franciák, akik már évtizedekkel ezelőtt mindenen átmentek, mindenbe beleuntak, és még mindig új kikapcsolódási lehetőségeket kerestek. Így történhetett meg aztán, hogy a feleségnek volt két-három barátja, a férjnek is vagy három ba­rátnője. Hírből hallottam egy mulatóhelyről, Partouze a neve, ahova csakis férj-feleség mehetett be. Nagyon drága klub volt a Mont­parnasse vidékén, ahol abban állt a szórakozás, hogy a párok keveredtek, de nem csak egy társasági tánc erejéig. Hazafelé a férj már nem a feleségével távozott. Ennek ellenpólusa a Mont Saint Denis. Itt egész utcasorokon a kuplerájok talán most is működnek, szigorú orvosi felügyelet alatt. De még ez is egészen normálisnak tűnik ahhoz képest, amit akkor tapasztaltam, amikor párizsi éveim elején, életemben először szembe találkoztam a homoszexualitással.
Mire számíthat a fiam, mire felnő ekkora elmezavarodásban? Ez a kérdés nyugtalanított egyfolytában.

(folytatjuk)