Akkor még nem Erdély legnagyobb városünnepe, hanem amolyan itthoni hét végi mulatság volt „házi” koncertekkel. Akkor még színpad és nézőtér szereplőit az egymásra hangolódás természetes ösztöne vonta egy közös (hang)rendszerbe.
Erre a hangulatra – bár nem volt szerencséjük akkor tapasztalni – az azóta felnövő generációknak is van „fülük”. Szüleikkel, sőt, nagyszüleikkel együtt ugyanis egész hétvégén benépesítették a múzeum ebből a szögből kissé komor épülettömbjének tövébe telepített színpad környezetét. A legkisebbek babakocsiban vagy fiatal anyukák ölében, az óvodások-kisiskolások hancúrozva, sőt, táncra perdülve, a tizenévesek éledő odafigyeléssel, a huszonévesek már aktív résztvevőkként. Miközben árad a minőségi zene, s ha a produkciók előadói között a dzsessz, a blues és a világzene nagy öregjei, világhírű képviselői is feltűnnek, ez csakis azt erősíti, amit már egy ideje egyre többen ismernek el: „házi” zenészeink ott vannak már az élvonalban, a világ bármelyik színpadán megállnák helyüket.
De vissza a Kultúrkertbe, ahol ezen a hétvégén minden fellépő „hazaivá” nemesült, a messzebbről érkező ismert vagy kevésbé ismert nevek is azzá válnak, s csak azt sajnálhatjuk, hogy lehetetlen délutántól késő estig folyamatosan zenébe merült állapotban lenni. A „telítettség” állapotában elugrunk egy pohár borért, sörért, gyors harapnivalóért, s meghallgatjuk az éppen „szolgálatosok” beszámolóját, ami szinte kivétel nélkül a „kár, hogy nem hallottad” mondattal kezdődik vagy zárul.
A napi négy-öt kiváló produkció szereplőinek felsorolásával-értékelésével nem untatjuk az olvasót. A krónikás lelkesedéséről meg győződjön meg mindenki személyesen, és soha többé ne mulassza el a reméljük hosszú életű Kultúrkertet meglátogatni...