Falun a gyermekek már zsenge koruktól tudják, hogy a kisbabát nem a gólya hozza. A gyermeki felvilágosodás, avagy a szülői felvilágosítás (nem iskolában szerzett tudással, hanem ösztönösen) jól végzi a dolgát. Lényeg: egy kétpólusú, férfi-nő („Ádám-Éva”) világra ébred a fiú-, illetve leánygyermek, amikor éretté válik. Én gyermekkoromban ilyen valóságra eszméltem.
Moszkvában, háborús nővéri tanulmányaim idején a homoszexualitás nem szerepelt a tananyagban (Sztálin, de Hitler is üldözte őket, ezt Párizsban tudtam meg), később a hétköznapi gyakorlatban sem találkozhattam ilyesmivel. Gyermekkoromban sem hallottam erről, ami természetesen nem azt jelenti, hogy falvakon nem létezhetett, ha mégis előfordult, akkor erősen titokban tarthatták, nálunk is sztálini eszmék működtek. De térjünk a lényegre!
Talán már említettem, hogy párizsi letelepedésem kezdetein többek közt lengyel menekülteknél is takarítottam. Contesse Barows­ka nagy társasági életet élt, a munkaruhát, melyet érkezésem után mindig felvettem, ő vásárolta: különlegesen szép miniszoknyát köténykével és cipőt, mégpedig magas sarkút. Ez idő tájt én madame Stoicescunál laktam, közel Barowskához. Azt mondja nekem egy este Mamici:
– Elvira! Én valamit nem értek! Te takarítasz ezeknek hatvan frankért, és az ajándék, amit kapsz (akkor épp egy doboz Marquise de Sévigné csokoládé volt), több mint kétszáz frank.
– Nagyon kedvesek hozzám. Mindig simogatnak, azt mondják, hogy csinos vagyok, szép vagyok – mondtam.
M-me Stoicescu nagyot nézett, de nem szólt semmit. Nos, a lengyel asszonyok már kezdettől dédelgettek engem. Több nő volt egy társaságban, csak nők, tízen-tizenöten is néha. Valahányszor összejöttek, egyikük parfümöt hozott nekem, a másik egy szép kendőt, a harmadik egy nagy doboz csokoládét, de ennél tovább nem mentek a közeledésben. Én pedig kukkanjak meg, ha értettem, hogy mit akarnak. Nem telt el sok idő, és M-me Schwarzkowska-Marowska – ő is lengyel emigráns volt, az Eiffel-torony közelében lakott – azt mondja:
– Elvira! A sofőrömmel menjen el vásárolni! Ajándékra van szükségem! Megadom a címet! Felírom, hogy mi kell!
Ezer frankot adott a kezembe. (Hm!) Egy olasz volt a sofőr, mutattam neki a címet, ő bólintott, és gyújtott. S hát hová mentünk? A Pigalle-ba! Egy szex-szaküzlet címét adták meg. Szólok a sofőrnek, hogy valami tévedés történhetett, és visszamentünk. A kontesszel oroszul beszélgettem, mondom:
– Ne tessék haragudni, de a megadott címen olyan dolgokat láttam, hogy visszajöttem.
– Jó helyre mentek, Elvire! Semmi baj – mondta. – Kérjék csak azt, amit felírtam!
– Ne tessék elfelejteni: én politikai menekült vagyok. Attól félek, hogy ott elkapnak.
– Menjenek nyugodtan! Az üzlet törvényesen működik. Semmi baja nem eshet! (Visszaküldött)
Napszemüveget tettem, fejkendőt is kötöttem, jól behúztam az arcomba, hogy a tükörben én is alig ismertem magamra, és visszamentünk. A boltban olaszul beszéltem, hogy kilétemet még jobban elfedjem, és odaadtam a papírt a boltosnak. Az elolvasta a rendelést, majd rám kérdezett:
– Milyen színűt, négerest vagy fehéret, és milyen méretet parancsol?
– Per favore, io nono so... (Adjon nekem, amit akar, csak szabaduljunk.)
– Be kell csomagolnom –, mondta a boltos.
– Hát csomagolja már, az Isten megfizeti...!
Nagyon elegáns dobozba tette, masnival átkötötte az „ajándéktárgyat”, én meg rohantam vissza, zúgó fejjel. Mert mi volt a dobozban? Maradjon találós kérdés! Szokás szerint, amikor szombaton kellett odamennem, ötszáz frankot kaptam. Én nagyon örvendtem ennyi pénznek, mert ezért más helyeken egy egész héten át dolgoztam, s a jövedelmemből a metró árát leszámítva még kevesebb hasznot láthattam, de a történtek után én bizony otthagytam őket. Mondtam, ne haragudjanak, de én semmiképp sem szeretnék bajba keveredni, mert meg akarom szerezni a francia állampolgárságot.
Szokásom szerint a lengyelektől mindig madame Stoicescu lakására szaladtam, és amikor meglátott, azt mondta „Mamici”:
– Mi van veled, Elvira, hogy így el vagy változva?
Elmeséltem a történteket, s erre ő úgy nevetett rajtam, hogy folyt a könnye. Mondta: sejtette már a kezdetektől, hogy mire megy a sok ajándéktárgy, és főképp a simogatás, de nem akarta elvenni a kedvem, mert nem tudta, én hányadán állok. Ő egyáltalán nem csodálkozott az ilyesmin, tudomása volt róla. Tehát; három sikertelen házasság után, egy gyermek anyjaként így szereztem tudomást erről a furcsaságról. Párizsban később pszichiátrián is dolgoztam, a professzort kérdeztem meg egyszer, hogy betegség-e a homoszexualitás, netán örökölt/örökletes hajlam, minek lehet nevezni, de ő is vállat vont. Ha nem tévedek, épp a hetvenes években röppent világgá a genetikai magyarázat, ami, ha később megingott is, de segített a homoszexuálisokra irányuló kiközösítő szemléletmód feloldásában.
...Erről jut eszembe Soraya hercegnő szomorú boldogsága és a személye körül keletkezett suttogás. „Sátán Asszonya”: így nevezték a világszépe nőt, akit Párizsban mindig melegek társaságában lehetett látni. Azt suttogták róla, hogy az a férfi, akibe ő szerelmes lesz, rövidesen szörnyethal.
Beszéltem már Farah Diba Pahlavi-ról, Irán császárnőjéről. Nos „Faradiba” előtt Mo­ham­mad Rheza Pahlavi sahnak volt még felesége, Soraya Esfandihari személyében. Nem sikerült gyermeket szülnie, emiatt hét év házasság után férje elvált tőle, de nem taszította koldussorsba az asszonyt. Meghagyta hercegnői rangban, és számottevő vagyonnal kistafírozta. Soraya hercegnő kb. tíz évvel volt idősebb, mint én, Párizsban ismerkedtünk össze, akkor épp ott élt a Foch avenue-n egy hatalmas bérelt lakásban, guvernantja volt, aki a háztartást vezette, a bulvárlapok gyakran írtak róla. Egyik kedvenc szórakozóhelye a Chez Ludmila (Ludmilához címzett) orosz mulató volt. Van Ludmila-lemezem, borítóján látható Soraya is a törzsvendégekről készült fényképen. Járt a Raszputyinba is, ahol gyakran találkoztunk, mert én ott sokat énekeltem, innen az ismeretség. Oroszok iránti vonzalma pedig onnan fakadhatott, hogy ősei Szentpétervárról származtak, ezt egyenesen tőle tudtam meg.
Nos, szokták mondani, hogy kicsi a világ. A hideg elől – mert télvíz idején mindig fájt az operált hátgerincem – pár napra leutaztam a Mar­tinique-szigetekre melegedni, úszni, napozni, s hát kivel találkoztam össze Fort de Fran­ce-ban, a Hotel Mediterranée előtt!? So­raya hercegnővel! Egymásra ismertünk, az ilyen­kor szokásos sablonos módon érdeklődtünk egymás hogyléte felől, és kiderült, hogy ő a pszichés depressziójával bajlódik többek közt. Vöröskeresztes nővérként mindig mindenhova magammal vittem a sürgősségi felszerelést, hát felajánlottam neki a segítséget, erre ő délutánra meghívott a lakosztályába. Azzal fogadott, hogy meglepetést okoztam neki, ő orosz menekültnek és énekesnek hitt engem, azt nem tudta, hogy alapjában nővér vagyok. Meséltem szülőföldemről, a szegénységről, három plusz egy sikertelen házasságomról, és hogy miniszterné asszony is voltam, de nem bírtam elviselni...
A hercegnő ekkor már közeledett a hatvanhoz, de csinos, szép asszony volt. Szeme különlegesen zöld, tekintetéből akkor már mérhetetlen melankólia áradt. Pezsgőt hozatott, feltűnően mohón nyúlt a pohár után, és cigarettákat gyújtott egymás után, miközben én óvatosan kóstolgattam a nedűt (vesztemre), majd amikor bátorított, elmeséltem, hogy én otthon öngyilkossági kísérletem után pszichiátriára kerültem, figyelmeztettek, hogy alkoholt nem szabad fogyasztanom. Nagyon érdekelte az én kálváriám, aztán az ő lelke is megnyílt, igaz, arra kért, hogy maradjon köztünk... erre még emlékszem. És eközben fogyott a pezsgő, ürült egyik üveg a másik után, én sem bírtam ellenállni. Nos, abból, amit együtt megbeszéltünk, nem lehet pletyka, mert mindketten berúgtunk.
Másnap reggel fotelben ébredtem, kicsavarodott végtagokkal, égő gyomorral, másnaposan, az állapothoz illő bűntudattal. Amikor eljutott a tudatomig, hogy a hercegnő még kómában van, rettenetesen megriadtam. Látszott, hogy lélegzik, szívét hallgattam, pulzusát mértem kóválygó fejjel, majd eszembe jutott, hogy a vöröskeresztes készletben van egy zacskónyi perfúzióm, és azt felteszem neki. Segítségért szaladni nem mertem, mert nem tudtam, mennyire válhat közinformációvá, hogy Soraya hercegnő... megrészegedett.
Amikor megébredt, és rám ismert, elmosolyodott. A továbbiakban már tudtam, hogy valami ennivalót kell felhozatnom, azt is, hogy mit tanácsos ilyenkor fogyasztani. Valahogy helyrehoztuk egymást. Nekem rövidesen haza kellett utaznom, ő maradt, elváltak tehát az útjaink. Kérdezte: mivel tartozik a nővéri szolgálatért, én megköszöntem, hogy bizalmába fogadott. 2003-ban sikerült ismét leutaznom, akkor vásároltam egy olajfestményt, Fort de France tengerpartját ábrázolja. Bevallom, hogy utólag sohasem kerestem a hercegnővel való találkozást, mert nem akartam ismét berúgni, és nem tudtam, hányadán is áll a homoszexualitással.
Valahányszor ránézek a festményre, mindig eszembe jut a világszépe asszony és annak világraszóló szomorúsága. Mert azokban az időkben röppent világgá John Lennon örökzöld dala: Woman is the Nigger of the World (Az asszony a világ rabszolgája). Na, erről van szó! Soraya életének drámáját talán filmre is vitték, rengeteget írtak róla. Férje, a perzsa sah, amikor elvált tőle terméketlenség címén, gazdagon eresztette útnak, de feltételként szabta, hogy más férfié nem lehet többé. Pontosabban: legfönnebb homoszexuálisokkal tarthat fenn barátságot. Soraya elfogadta a vagyont, többször próbálta megszegni az egyezséget, de boldog nem lehetett többé. Szerelmei sorra szörnyethaltak, eltűntek, vagy egyszerűen faképnél hagyták őt. A rendőrség soha sem tudta kideríteni, hogy ki/mi sátánkodik a háttérben, de a perzsa sahra gyanakodtak. Annak halála után a bulvárlapok szerint Soraya szédületes vagyont örökölt, de már nem tudott örvendeni a szabadságnak, és utódja sem volt. Súlyos alkohol- és nikotinfüggőségben, mély lelki összeomlásban élt. Lakása tele kutyákkal, bennük keresett szerető társat. A korabeli Paris Match-ban olvastam, hogy keresztény rítus szerint temették. Éltében a hitét is titokban kellett tartania, mert nem örökölhetett volna egy muzulmántól. A boldogságot nem adja ingyen az élet. De kérdezem én: létezhet-e boldogság ilyen áron? És ami ezt a kérdéskört illeti, elmondom, hogy asszisztálnom kellett egy műtéten, ahol egy hitelesen muzulmán távol-keleti női szépség ágyékából leoperáltunk egy férfi nemi szervet. Rendkívül bonyolult érsebészeti bravúr volt. Szenvedő alanya boldogságot, társat soha sem találhatott életében, pedig mérhetetlenül gazdag volt ő is.
Fiúgyermekemet tehát a gyönyörű Párizs forgatagában nem ok nélkül féltettem a serdülőkor, a házasság viszontagságaitól.

(folytatjuk)