Letettem a lapot, s míg perceken át küzdöttem a könnyeimmel, megpróbáltam rendezni Attila bácsihoz és atlétikaiskolájához fűződő emlékeimet. Hozzá és iskolájához kötődik sport­újságírói pályafutásom első írása: Messze van-e Kézdivásárhely Mexikótól? Több mint négy évtized telt el azóta. Ez idő alatt sok víz leszaladt a Kászon, a Torja patakán. Sok, nagyon sok, akárcsak azon az emlékpatakon, mely kristálytisztára mosta Attila bácsi és tanítványai emlékét. Nem gondolok itt világot megdöbbentő eredményekre, de kétségtelenül felelevenedik emlékeimben a kisváros atlétika iránti rajongása, újra leperegnek képzeletem filmkockáin a Vitályos, a Szakács, a Milik testvérek, Kelemen Erzsébet, Gáspár Zoltán, Szi­gyártó Zsombor, Kicsid Gergely, Vajna László, Ambrus Erzsébet, Máthé Zoltán, Turóczi Anna, Tódor Edit, Kiss Katalin, Markó György, Darvas László és a többiek számokból összerakott eredményei, a távolság, a magasság és az idő fölött aratott győzelmeik...; újra magam előtt látom Athén legfiatalabb futóbajnokait, Szakács Juditot, Gáspár Zolit, a világbajnoki 4. és Európa-bajnoki 7. helyezett Ambrus Erzsébetet, a hazai atlétika több nagy reménységét, Vitályosékat, Szakácsékat, Kicsi­det, Szigyártót, Darvast...; magam előtt látom a fáradtságot nem ismerő, megállás nélkül dolgozó székelyföldi atléták (egytől egyig azok voltak, mert Kalith Attila nem utazott a sportolók behozatalára, ő hitt népe, nemzete fiainak, leányainak tehetségében, rátermettségében) népes csoportját, hallom Attila bácsi jobbra, többre biztató, figyelmeztető hangját: „Az edzéseken végzett munka mennyisége, minősége – a siker titka. Országos bajnokság? Szép, de melléje országos csúcs is kell, s még egy bajnoki cím, a következő évben válogatottság – és több, mert különben az egy elvész az emlékek között. Egyre fennebb… Mert ha lenni kell, hát légy a legjobb!... Egyre fennebb, egyre magasabbra!” Ez volt Kalith Attila hitvallása.
Kézdivásárhely ugyan nem lehetett a világversenyek színtere, de neve Kalith Attila és tanítványai – voltak úgy száznyolcvanan – jóvoltából így is bejárta Európát. Éppen ezért fájt, amikor visszavonult edzői pályájáról, hiszen nagy űrt hagyott Kézdivásárhely atlétikai életében, pótolhatatlan űrt. De ennél a fájdalomnál is nagyobb a mostani távozása okozta fájdalom.
Attila bácsi, nyugodjék békében. Em­lékét örökké őrizni fogjuk.
Á. K.