Azért épp ezt a kötetet, mert mindenki, aki olvassa is Nyirőt (nemcsak nyilatkozik róla), egyetért abban, hogy a Havasok könyve az életmű egyik csúcsa, sőt, Dsida Jenő (akinek az ízlésében száz százalékig megbízom) még költői túlzásra is kapható volt a Havasok könyvével kapcsolatban, mondván, hogy bár kimondhatatlanul szereti az életet, abban a légkörben, amit Nyirő a Havasok könyvében teremtett, szíves-örömest meghalna.
Először a Keleti Újság 1936. április 20-i száma adott hírt a készülő Nyirő-kötetről („Nyirő József újabb novellasorozatot indít Havasok címen”), majd a június 29-i számban maga Nyirő nyilatkozott az új ciklusról: „A Keleti Újságban megjelenő novellasorozatot írom Havasok címen. Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”
Felejtsük el most egy kis időre Kiplinget; felejtsük el, hogy 1936-ban Hemingway már Francis Macomber rövid boldogságát és A Kilimandzsáró havát írta; felejtsük el, hogy mennyire szeretjük (vagy nem szeretjük) a Keleti-Kárpátokat zsendicéstül-kurtistul, és próbáljuk meg „hideg fejjel” olvasni Nyirő kötetét.
Az már az első bekezdések olvasásakor kiderül, hogy a Nyirő-novellák nyelve nagyon stilizált, megemelt nyelv (épp ezért eleinte elég nehezen olvastatja magát). Reményik Sándor „barokk pompát” emlegetett ezzel a nyelvvel kapcsolatban, én egyszerűen expresszionista, a belső (szubjektív) valóságot a külső (objektív) valóságra vetítő prózának gondolom ezt a fajta beszédet, hiszen Nyirő hasonlatai-metaforái mind-mind az expresszionizmus „túlzásait” használják. Rengeteg ilyen bivalyerős metaforát-hasonlatot össze lehet gyűjteni a novellákból, íme néhány példa: a hold: „néma, hideg, éjjeli bakterlámpás a Jóisten kezében, ki mielőtt lefeküdnék, még egyszer végigmegy vele az »élet«-en”; a kígyó: „az ördög köldökzsinórja”; a hiúz „kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában”; „vad, tompa zúgás morajlik, mintha a gomolygó füstfelhők közt az ördög párzanék a halállal”; „a falevelekről mérges nedvek csepegnek, mintha a kísértetek ürüléke hullana”; „egy alacsony ágon a kis vörösbegy csodálkozva sűrűn billeg, mintha a farkával pislogna”; „a patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét” stb. Szinte természetes tehát, hogy ilyen stilizált nyelvi környezetben Nyirő állatai sem valóságos állatok („az őzek síróra görbült szájjal keresztet vetettek a félelemtől” stb.), hanem inkább jelképei az emberi ösztönöknek, érzelmeknek. S ha már a valóságnál tartottunk: a „legrealistábbak” a félvad havasi alakok – és ezek ábrázolásánál Nyirő tényleg kerül mindenféle idealizálást: „bikaerős, kemény emberek, nem afféle sovány, sápadt, szárazagyú városi népek”, de akik „kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogaik, mintha hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna” (a leírás hitelességéhez – tanúsíthatom! – semmi kétség nem fér). Ezek közé a félvad, durva, külön erkölcsi törvényekre hallgató „ősemberek” közé érkezik Tyukodból, valahonnan Szatmárból a „nádi ember”, valószínűleg csak azért, hogy vele (tehát egy távolságtartó „idegennel”) mondassa ki Nyirő a Havasok könyve egyik alaptételét: „Megérezte, hogy küzdelem és halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse ezt az életet.” „Ezt” az életet élik (nem elviselik, hanem élik!) egyik tavasztól a másik tavaszig Nyirő alakjai (emberek és állatok egyaránt), mi pedig gazdagabbak leszünk néhány remek novellával, mint amilyen a Cigány az erdőn, A kígyók vagy a Máté, a kutya. A Hazug István című, tökéletes kis antológiadarabot pedig, a magam részéről, mindenképpen be fogom „szerkeszteni” magánhasználatú novellagyűjteményembe, Kip­ling, Hemingway és mások írásai mellé.

Lövétei Lázár László