Bagoly Vilmos nyugalmazott igazgató-tanítóval, nevelő tanárral együtt utazunk a háromszéki hófoltos, szélfúvásos tájon. Egy meghatározott témát követek majd partneremmel kapcsolatosan, de egyelőre hagyom, hogy ne én kérdezzek, hanem maga a táj tegye fel a kérdéseket. A medence téli képe átveszi tőlem a szerepet, és kérdez. Bagoly Vili — 82 éves — a nagy idő távlatából, s mint aki nagy időket megélt, válaszol a táj kérdéseire:
— Fiatalkoromban nagy havak voltak. A szomszédban volt egy csűr, nagy gólyafészekkel. Azt úgy meghordta a szél hóval, hogy lehetett rajta sízni. ’71-ben, amikor kikaptam a második kocsimat, Brassóból jöttünk haza. Valamikor Cófalva és Barátos között keringett a Kovászna vize, s ezt a helyet úgy hívják, hogy Keringő. Akkora hófúvás volt, hogy a jegenyefákból másfél méteres rész állt ki. Egy keskeny utat kihánytak. Mondom: állj meg, sógor, ne menjünk ide be, mert megcsúszik a kocsi, s a festéket lehorzsoljuk róla. Kiszálltam, s feltapogattam a hódombra. Mondom, hogy próbáld meg erre. Úgy átmentünk, hogy a kocsi nyoma sem látszott. A szél úgy össze tudja hordani, s úgy összeveri a havat, hogy át lehet menni rajta. A Rétyi Nyír fenyvese előtt volt még hófúvás és Szentivánban, de ott az út jól ki volt takarítva. Ez január 8-án volt. Akkor hoztam el a kocsit. A 407-es Moszkvicsot.
A dálnoki Széphegy táján járunk. Beszélgetőtársam a szülőfaluja, Barátos felé néz, a háromszéki medenceteknő fenekére. A páraszerű köddel takarózó falvak is kérdeznek. Telek, Cófalva, távolabb, a medence peremén Zágon. Ezek mind kérdeznek, s a régi történetek a maiakkal egybenőnek.
— A tavalyelőtt Kerestély Csaba, a mostani polgármester hívott egy vízmérnököt Barátosra, mert amikor nagyapám odakerült tanítónak, megismerte nagyanyámat, Bartók Ferenc középső leányát, és komolyan udvarolni kezdett, azt mondta: ide építünk vejem-uram. Ide.
A templommal és az iskolával szemben van a lakásunk. De ott bivalyferedő volt. A Kovászna s a Papolc vize összeömölve ott jött le, Pákén keresztül. Tavasszal az udvaron térdig érő árvíz folyt ki. Nagyapám fenyőfákkal körbeültette a lakást. A fronton, a ház mögött, mindenhol fenyőfa állt. Két sorban. Azok úgy elszívták — a fenyőfa szereti a vizet —, hogy a pince mindig poros volt. Mikor kipusztultak a fenyőfák, térdig érő vízzel lett tele a pince. Szegény anyám özvegyen maradt, s mikor mentem haza, mind azt hajtogatta, hogy kirohadtak a fenyőfa gyökerek, s azok helyén folyik be a víz a pincébe.
Egy fenét! Szóval, Kerestély Csaba most két éve hozott egy vízmérnököt. Az a Vasút utcán végig mély árkot ásatott, a vasút alatt keresztülvitték, s nekivezette a tónak, és onnan neki a Feketeügynek.
Újra porszáraz lett a pince. Lehúzta az árok a vizet. Annyi időn keresztül nem tudták megoldani ezt a vízügyet.
Barátoson a sok víz miatt volt annyi béka és annyi gólya. Nekünk jó volt, kölyköknek, mert korcsolyázhattunk a jégen.
Megérkezünk Ojtozba. Az Anselmo fogadó kőpados udvarán egy kocsit egyszerűen eltemetett a puha, vastag hó. Háromszék hosszán azt figyeltük, hogy a medence közepét kisöpri a Nemere, felszedi a fagyos földet és a homokot is, de a zárt, erdős völgyek szélcsendes hűvösében helyben marad a hópaplan. Az erdők megfogják a havat, s olvadáskor majd cseppekben adagolják, csermelyekben eregetik a patakok felé. Amennyiben nem tarolták le a hegyeket, mert akkor megfutamodik a víz, s meg sem áll, csak a beépített lenti helyek házainak pincéiben.
