Szilamér tizenhét éves, de ötesztendős korában már húzta a harang kötelét, ettől erősödött így meg a keze. A harangozó, miután a kopott fosznideszkából ácsolt négy lépcsőszakaszt megmásztuk, s a porlóan száraz galambürülékből a pulóverre kentünk valamennyit, betornássza magát az egyik harang mellé, s olyan előadást tart nekem a harangozási rendről, mintha egy szimfóniáról szólna. Ha a dolog mélyére gondolunk, az is, a harangozás, a harangszó is alkotás. Reggel nyolc órakor a nagyharangot húzza meg, harangoz délben, délután négykor, és este is. Szombaton délután a nagy hármas haranggal eltemetik a hetet. Mikor halott van, más a harangozás rendje, ha férfi, és ismét más, ha nő. Nem merem sorolni a nagy- és a kisharangok megszólalásának rendjét, mert biztosan összekavarnám. A lényeg az, a faluban és a környéken mindenki tudja, hogy ki emberfia légyen a halott, kiért kondul meg, miért szaggat a harang. Az internet világában az egyik legrégibb, messze hangzó kommunikációval van dolgunk, amely a templomdobokra épített tornyokból a százados fák koronája fölött viszi a hírt. Délben arról is, hogy Nándorfehérvárnál a miénk volt a győzelem. Akkor még tudtunk győzni.

Tamás Gyula fiatalember, három gyermek apja. Szilamér a legnagyobb, őt követi Tamás Hunor Dániel, s a sort (egyelőre?) Beatrix, a kislány zárja. Büszke rájuk, s a harangjaira is, beszéd közben azokat is megsimogatja.