Az RMDSZ elnöke után a csíki területi szervezet, a Székelyföldi Önkormányzati Tanács, a Magyar Ifjúsági Értekezlet is lejáratási próbálkozásnak, a magyar közösség megfélemlítésére irányuló kísérletnek minősítette az ügyészek eljárását, a Hargita megyei tanács elnökének támogatásáról szóló állásfoglalásaikban pedig hosszan sorolták Borboly érdemeit.
Igaz, sokan estek át a ló másik oldalára is: a kárörvendők, a hirtelen és azonnal ítélkezők kíméletlenül pálcát törtek fölötte.
Pedig épp oly veszélyes azon primitív megközelítés, miszerint minden politikus velejéig korrupt, különösen, ha RMDSZ-es az illető, mint az előző, mártír-teremtő magatartás. Egyik érvelés mintegy mentesíteni igyekszik az erdélyi magyar vezetőket a törvények betartásának kötelezettsége alól azzal, hogy közösségünk ellen intézett államhatalmi támadásként állítja be a korrupciós gyanút – a másik szélsőséges reakció pedig figyelmen kívül hagyja az ártatlanság vélelmét, valamint azt az evidenciát, hogy Romániában az igazságszolgáltatás korántsem oly független, igenis, vannak politikai megrendelésre gyártott ügyek, melyekből aztán a célszemély meghurcoltatása után sok esetben bírósági ügy sem lesz, vagy éppen felmentő ítélet születik.
És akkor kinek higgyünk? Hol az igazság? – adódnak a kérdések, melyek végső soron ugyanoda torkollnak: hiteltelenné váltak az állami intézmények, de hiteltelenné váltak saját vezetőink is. Az előbbin nagyon nem áll módunkban változtatni – ámbár érdemes azon elgondolkodni: végül is kivettük részünket e korrupt államberendezkedés legitimizációjában, amikor pillanatnyi előnyökért számtalanszor választottuk a Victoria-palota kényelmét és a csendet ahelyett, hogy következetesen nemzetközi fórumok elé tártuk volna autonómiaigényünket, és a mindent uraló romániai korrupciót egyaránt.
Saját vezetőink hitelvesztése azonban ennél is súlyosabb probléma. Mert való igaz, a közösség összezár, és megvédi vezetőit, amikor támadás éri őket – de ehhez az szükséges, hogy minden gyanún felül álló, feddhetetlen személyiségek álljanak a magyarság élén. Akik – szemben az általános romániai gyakorlattal – nem bonyolódnak gyanús üzelmekbe, akik nevéhez nem fűződik korrupciós botrány, felelősségteljesen viszonyulnak a közpénzekhez, méltányos módon osztják el adólejeinket, tisztelik a más véleményen levőket, nem akarják sárba döngölni politikai ellenfeleiket, nem élnek vissza hatalmukkal, nem meggazdagodásukért, hanem a közösségért dolgoznak…
De vajon vannak-e ilyenek? Vajon vannak-e elegen? Hősök és mártírok helyett hiteles vezetőkre volna inkább szükségünk.