A honfoglalás előtt eleinknél nővásáron vették harcosaink a feleséget. Az árát lóban – kalimba – mérték. A nővásár emlékét egyébként nemcsak a vevő legényből lett vőlegény, árból lett ara és eladó leány szavaink tartották fenn, hanem a lakodalommal kapcsolatos és a menyét, vagyis asszonyszóból alakult menyasszony, menyegző, menyecske szavaink is őrzik.
Ez volt a kezdet, de a nőrablásról a letelepülés után sem szoktak le őseink. – I. István király dekrétuma 2. könyvének 25. fejezetében így rendelkezett: „Ha vitézek közül rút szemérmetlen valamely leányt, az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a leányt a szülőknek …és a rabló tíz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet aztán mégis megbékéljen a leány szüleivel.”
A nő vételárából viszont, következő fejlődési fokon, nyugati hatásra kifejlődött a hitbér, amelynek kifizetésekor az atyai hatalom a nőt a férjnek forma szerint átadta, és az asszony fejével felelt urához való hűségéért. Jó száz évvel később aztán Kálmán király új – az egyházi szertartást kötelezővé tevő és a nő önrendelkezési jogát elismerő – formát vezetett be dekrétuma 2. könyvének 15. fejezetével: „Minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanú szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és mind a két fél megegyezésével menjen végbe, máskülönben nem házasság.”
Aztán kialakult a ma klasszikusnak ismert család fogalma, amelyben egy fedél alatt több nemzedék élte le életét, amelynek hasznosságát ma sem kérdőjelezi meg senki, bár különböző ideológiák és szociológiák a „klasszikus család haláláról” beszélnek. A mai modern társadalomban jól ismert az élettársi viszony, és a házasságok sem köttetnek mindig egy életre. Felmérések szerint csökken a házasodási kedv, egyre nő az elváltak vagy az együtt maradó, de kapcsolatokban szegény családok száma.
Pedig olyan szépen kezdődik minden… A legszebb nappal, a lakodalommal, ahol szent az elhatározás, hogy örökre együtt marad a pár, mert mi lehet annál szebb, mint az, hogy van egy hely, ahová haza tud menni az ember. Van egy család, mely bátorítja, ha erre van szüksége, segíti, ha baj van, betegségben társ, barát.
Aztán jönnek a hétköznapok, a rohanás, gyerekszületés, otthonteremtés, fogy a pénz, egyre hangosabbak a veszekedések… Vajon ez lenne a modern kor családja? Aligha, mert még mindig többen gondolják azt, hogy nem járt le a család hagyományos intézményének az ideje, egyre többen igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kialakítani, hogy az jól is működhessen. A hagyományos házasságok ugyan alapjaiban megmaradnak, de egyre több azon fiatal házaspárok száma, amelyeknél nincs kifejezett női-férfi munkamegosztás. Közösen nevelnek gyermeket, közös a gond és az öröm. S ha ezt sikerült elérni, a család, annak légköre boldog, sikeres, élvezhető, és nem feladat, rutin.
A család valójában egy olyan remekmű, amiért érdemes élni, dolgozni.

(a Csaladinet.hu nyomán)

1994-ben az ENSZ május 15-ét a család nemzetközi napjává nyilvánította. A kezdeményezés célja, hogy a figyelmet a családra, a társadalom legfontosabb intézményére irányítsa.