Piros pünkösd napján összegyűlnek a faluháznál a helység vénei, mint illik, az isteni tisztelet végeztével, s rendet tartanak a végbevivendő pünkösdikirály-választásra. Bíró uram, notárus uram és az esküdt uraimék mind ünnepi köntösben jelentek meg, s bemenvén a helység házába, egy nagy zöld korsóval, amiben bor vagyon, csinálnak valamit; ami az ő dolguk.
Odakünn azalatt lóháton ülő ifjú legények kongatják ostoraikat, s űzik a tréfát egymással. Gyolcs inge, gatyája van minden lovasnak, nem is legény, akinek bokréta nincs a kalapja mellett, tarka kendő a mentéje gomblyukába fűzve.
Mikor azután az elöljáró urak odabenn mind kiírták a sok tintát abból a nagy kalamárisból, előjön a kisbíró uram őkegyelme, egy nagy piros selyemzászló a kezében, egy nagy vőfélybokréta a süvege mellett, akinek jeladására a tornácba telepedett barna zenészbanda rárántja a legszebb nótát, amitől valamennyi paripa táncol és ugrándoz.
A legények fejükbe nyomják a süveget, még jobban szorítják a kengyelt: ma van piros pünkösd napja, ma válik el, „ki a legény a faluban?”
– Indulót húzz! – parancsolják a cigánynak; a klarinétos nekitartja a szerszámát kisbíró uram fülének, hogy meggyőzze jó szándékáról, mitől annak majd a füle dobja reped; a zeneszóra a népség tódul ki a mező felé, ki gyalog, ki szekérháton, ott elállják a síkságot, tízen, húszan egy szekéren, az ifjú sarjadék felkapaszkodott a fákra, onnan nézi a karzatról a közelgő mulatságot, s kiabál le az alant állókra: „ott jönnek már, ott jönnek már!”
Jönnek bizony! Elöl jön kisbíró uram. Fölvitte a maga dolgát; most lovon ül; majd kiveri a szemeit azzal a piros zászlóval. Utána egy banda cigány, mind egy hosszú szekérre rakva, a prímás áll a szekérben, úgy húzza a hegedűt, hogy minden ember kalapját leveri a vonóval, a trombitást szidja a kocsis, hogy ne trombitáljon a fülébe, saroglyában ül a brúgós, piros nadrágjában, s szabódik a mészáros legényeknek, hogy neki ne eresszék a tulkot, amit a szekér után visznek.
Mert a mulatsághoz harapni is kell valamit; ökröt fognak sütni; ott a másik szekéren a nagy rettentő bogrács, meg a sok jó cipó, aminek az elfáradt legénység a dolog végeztével nekiheveredhet, s hogy semmi fogyatkozás se légyen, a hordó bor is ott van, mégpedig tíz akós, s két szép hajadon leányzó ül rajta zöld mázos korsókkal, akik majd osztogatják.
Következnek azután szép rendben a lovas legények, négyével egy sorban, ki-ki jól bízik magához: lova serényét simogatja, s ugrat ott, hol az ablakból szép leányok nézik. Bezárja a rendet az érdemes elöljáróság, tiszttartó csézájának adva első helyet, melyen ül a tisztelendő úr is.
A mezőre érve, kisbíró uram kilovagol a piros zászlóval a határhalomhoz, letűzi azt oda; s ekkor a lovas legényeket mind sorba állítják. Bíró uram megfeddi őket, hogy le ne essenek a lórul, meg hogy egymást ne taszigálják, és hogy azután becsületére váljanak a helységnek, valami idegen el ne kapja előlük a pünkösdi királyságot.
Ekkor azután jelt adnak a kovácsmesternek, aki katonaviselt ember lévén, ért az ágyúzáshoz. Három mozsár van ám leásva a földbe, beverve facövekkel a szájuk. A gyerekeknek nem szabad hozzájuk közel menni. A kovácsmester hosszú nádszál végébe égő taplót szorít, azzal hasra fekve odacsúszik a szélső mozsárhoz s messziről bolygatva annak gyújtó lyukát, elpukkantja a nagyhangú vasat. Az asszonynép sikoltoz és a füleit dugja; a gyerekhad szalad a kilőtt fojtás után, ha meg tudná kapni.
Szól a második lövés is, most meg a harmadik; arra elkezd valamennyi lovas vágtatni a kitűzött cél felé. Egy darab ideig semmit sem látni a belőlük támadt nagy portul; hanem egy kis szellő elveri a port róluk, s kitűnik a versenyzők csapatja. Összevissza vannak már zavarva, ki elébb, ki hátrább, egyiket félrevitte a lova, azon jót kacagnak, másiké megállt a pálya közepén s összevissza forog; de nyargal a többi. Öten, hatan kiváltak már a többi közül, a paripák lába alig látszik a földet megérni, mintha repülnének, mintha a lobogó mente szárnya volna a lovasnak, mely levegőbe hajtja. A versenypálya felén végre két lovas nyomul legelőbbre, egy szürke, egy ráró.
– A szürke nyeri el! A ráró nyeri el! – mondják itten-ottan: aki nem hisz, fogadjon pint borba, a tiszttartó is fölteszi a szürkére Vidács vasekéjét, bíró uram tartja a fogadást egy idei üszővel a ráró becsületére.
Még egy ugrás, még egy szorítás, kettő közül egyik célhoz ért, hamarább, mint a másik, az volt pedig a szürke. Csak egy lófejjel ért hamarább a zászlóhoz.
„Nem kell örülni még, tiszttartó uram. Három a tánc; kétszer futtatunk még. Szántok én még azzal a Vidács-ekével.”
A lovasok újra visszatérnek, megint sorba állnak, harmadik lövésre újra kezdődik a verseny. A rárós lovas csak úgy mosolyog magában, s egypár ölnyire is elébb hagyja futni versenytársa lovát. Akkor aztán sarkantyúba kapja ő is a rárót, s hátrahagyva valamennyit, odavágtat a szürke oldalához.
Egyenlően futnak, mindkettő jó ló és jó lovas. Egyik sem enged a másiknak.
Az egész népség kiabál utánuk: „ne hagyd magad, szürke, ne hagyd magad, ráró; szorítsd meg, Jancsi, szorítsd, Miksa!” Ezúttal a ráró ért egy fejjel hamarább a célhoz.
„No, tiszttartó uram, készítsük az ekét.”
– Lassan, lassan, bíró uram, még egy futás az élet. Ez koronázza be. Az lesz a pünkösdi király, aki ezt elnyeri.
Harmadszor csak a két lovas fut, ki a két első futásban nyertes maradt, a többiek félreálltak. A ráró lovasa még ekkorig egyszer sem üté meg a paripáját, karikás ostora most is oda van akasztva a nyakába; ezúttal hát levág egy kis hajlós fűzfavesszőt, s amint megindulnak: kettőt rávág vele a lovára. Mint dühös vihar, nyargal a paripa e két ütéstől bőszülten előre, a jó szürke messze elmarad mögötte, a diadalmas legény a legnagyobb rohanás között visszafelé fordítja orcáját elhagyott társára, mintha azt kérdené tőle, hol maradtál, szolgám?
Az egész nép tapsol, még a tiszttartó is, s nem sajnálja bíró uramtól a vesztett vasekét, jó kézben lesz ott is.
Ekkor a ráró diadalmas lovagjának virágokból és hosszú szomorúfűzágakból font koszorút tesznek fel a kalapjára, s mint a pünkösd királya, ő kezdi meg a táncot az esti mulatságban.
Egy évig azután őt nevezik pünkösdi királynak.
Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres cím. Járnak e mellé hatalmas kiváltságok.
A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község; lovát, marháját tartoznak társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követ el, azért testi büntetéssel nem illetik.
Ilyen nagy úr a pünkösdi király egy álló esztendeig.
Akkor azután vége a pünkösdi királyságnak, ha csak újra megint nem a ráró lesz a győztes a versenyfutásban.