Nyári este volt, és épp a kastély közelében razziázott a rendőrség. Hirtelen bekerítették a területet, és nem túlzok, ha azt mondom: úgy szedték össze a nőket, mint a sintérek a kóbor kutyákat. Autómmal meg kellett állnom a kastély kapuja előtt, kivárnom, amíg előcsoszogott a kapus, kikereste a kulcsot, és ennyi idő alatt engem is lerohantak, körbevettek a rendőrök. Se szó, se beszéd, se igazoltatás: kirángattak az autóból, és mivel kézzel-lábbal védekeztem, csíptem-rúgtam-haraptam is (mea culpa!), begyömöszöltek egy fekete dubába. Szerencsémre, amikor a kapus meglátta, hogy ott maradt a nyitott kocsim, és én eltűntem, miközben botrány dúl a közelben, azonnal értesítette a rendőrséget. Azt hitte, elrabolt valaki, ami nem is volt ritka esemény azon a fertályon. Ennek a kalandnak az volt az érdekessége, hogy a dubában a többi leány – feltételezem, hogy öltözetem, rendezett külsőm láttán – idegen szakmai betolakodót, kakukkfiókát látott bennem, és engem hibáztattak a történtekért. Nekem estek és megcibáltak. Amikor megszabadultam karmaik közül, úgy néztem ki, mint egy megtépett tyúk. Ettől kezdve más irányból, a másik kapun jártam be a kastélyba, mert bármikor fennállt a veszély, hogy a szexmaffia közé keveredem ismét. Később munkakezdésem időpontját is előbbre hozták, biztonsági okokból. Még ma is – pedig a rendőrség hatalmas erőkkel és technikákkal figyeli a területet – megtörténik Párizsnak ezen a vidékén, hogy női harisnyával megfojtott vagy egyszerűen csak leszúrt, leütött holttestre, megerőszakolt nőre találnak reggel. Na, erről ennyit, egyelőre! De hadd beszéljek már a „királyi” munkahelyemről.
*
Őfelsége VIII. Edward jóval munkába lép­tem előtt, már 1972-ben meghalt. Hogy mit jelentett száműzött hercegnőnek lenni? Amint megtudtam, az exkirály özvegye, Wal­lis Simpson, vagyis az én munkaadóm Pá­rizsból a windsori kastélyig elkísérhette férje koporsóját, de a szertartás után nem maradhatott angol területen, karhatalmi felügyelet alatt azonnal visszatanácsolták Párizsba.
Otthonról, Kovásznáról volt némi fogalmam, hogy mit jelent „deportáltnak” lenni. Így nevezték azokat, akiket a kommunizmus megfosztott ingatlanjaiktól, és minimális ingósággal, amit magukkal vihettek, kiköltöztette őket valahova vidékre. A kovásznai deportáltak egyetlen albérleti szobában nyomorogtak, ahol hegyén-hátán állt rengeteg izgalmas úri holmi: faragott bútorok, festmények, könyvek, ingaóra, Krisztus-feszület, drága porcelánok stb. Ez a kép élt bennem, és meglepett, hogy a kastélyban szédületes gazdagságot, különleges ízléssel kialakított belső teret látok, ami semmiféle büntetésnek, „deportáltságnak” még nyomát sem mutatja. Nos, VIII. Edwardnak csak a királyi titulusról kellett lemondania, hogy szerelmét feleségül vehesse, hercegi titulusát, vagyonát el nem vehették, ezt olvasmányaimból így tudom. De azt már személyes tapasztalatból mondom, hogy kezdetben, amíg a hercegnő még jó egészségnek örvendett, nagy udvart tartott és fényűző életet élt, mert Francia­országban elvégre szabad ember volt. Ebből a levegőből jutott nekem is egypár szippantásnyi életre szóló élményként és felhajtóerőként nagyon magas körökbe.
Amikor munkába álltam, már a kezdetén hibáztam. Pedig a délelőtti ügyintézéskor figyelmeztetett a titkárnő, hogy amikor felmegyek és bekopogtatok a szobába, úgy kell megszólítanom a hercegnőt, hogy: Őfel­sége (Son altesse...). Izgalmam­ban nem figyeltem a jó tanácsra, felmentem, bekopogtam és köszöntem:
– Bonjour Madame! (Jó napot... Nagyságos asszony!)
– Let’s go... idiot! (Takarodj, te idióta!) – förmedt rám a hercegnő.
Kifaroltam megszégyenülten! (Tehát idióta vagyok! Na, jól nézek ki!) Azt hittem, kicsit durván vertem meg az ajtót, hát visszatértem, illedelmesebben kopogtam, meghajoltam, és ismét azt mondtam:
– Jó napot, Madame!
– Menj ki innen, te neveletlen, te idióta – mordult rám megint a hercegnő.
Na, én ezt... elvizsgáztam, gondoltam, de lementem a titkárnőhöz, Miss Iohanna Schutzhoz, és elpanaszoltam, hogy mi történt.
– Kiküldtek! – siránkoztam. – Egyszerűen kidobtak!
Elmeséltem, hogy kétszer is bekopogtam, meghajoltam és köszöntem...
– Nem megmondtam magának, hogy mi a kötelező megszólítás? Őfelsége... (Son Altesse Duchesse de Windsor!)
– Én úgy meg voltam illetődve, hogy reszketett a lábam, amikor bemerészkedtem. Majdnem az orromra estem – magyaráztam a bizonyítványomat. Azt mondja erre a titkárnő: – Na, jól van! Magával megyek. Az ajtóig felkísérem, bekopogtatok és beajánlom. Vigyázzon a köszönésre, de arra is, nehogy leüljön, míg azt nem mondják, hogy leülhet. Amikor leült, a kezét így maga mellé kell tennie... (mutatta).
Hát felmentem, és végre sikerült bent is maradnom. Rám kérdezett a hercegnő:
– What’s your name? (Hogy hívják?)
– Angolul keveset tudok, inkább franciául beszélnék – mondtam.
– Na, rendben! Hogy hívják? – fordította franciára a szót.
– Elvire Gozin a nevem.
– Foglaljon helyet – intett az egyik szemközti kanapé felé.
Leültem, és a kezemet magam mellé tettem, ahogy tanítottak, de azonnal rám reccsent a hercegnő.
– Nem így kell elhelyezkedni! Egyik lábát kissé hátrább, a kezét így teszi, ahogy mutatom. Egyenesen a szemembe nézzen, és csak akkor feleljen, amikor én kérdezem!
Néztem a hercegnő haragos kék szemébe, és közben ez járt a fejemben: Nesze neked, Elvira! Ilyen előkelő hisztériaformaságokhoz eddig nem volt szerencséd. Még protokolltudás is kell ahhoz, hogy cseléd lehessél.
Rövid volt a bemutatkozás! Megúsztam!
Ahogy kiszabadultam, meg is kértem a titkárnőt, küldjön el egy tanárhoz, aki viselkedésre tanítana. Megjegyzem, hogy Jean-Pierre Roget mellett is tanulnom kellett némi viselkedéstudományt, már említettem, de az túl alacsony rangú volt egy ilyen hercegnői környezethez. Én Madame voltam, amikor miniszterné asszonyként fogadásokra mentünk, és körbeudvaroltak a férfiak, itt viszont észre kellett vennem, hogy a cselédnél is alább becsülnek. Sohasem felejtem: a tanár szobájának falán három majom képe volt felfüggesztve, és alattuk a megfelelő feliratok: ne láss, ne hallj és ne beszélj.
– Akkor felelj, amikor kérdeznek, és azt is jól gondold meg, hogy mit felelsz! Őfelsége hogy érzi magát? Őfelsége mit szeretne enni? Őfelsége pihenni szeretne? Tehát mindig harmadik személyben kell kérdezni, ha az feltétlenül szükséges – oktatott a tanár. – Ez egy külön világ! Nem kényelmes!
Valóban, még azt is megszabta a hercegnő, hogy egyenes szabású fehér ruhában kell megjelennem, és a hajamat kontyba kell fonnom. Fehér harisnyám lehet, fehér cipőm, fehér óraszíjam, és egyetlen, szerény ékszert tehetek magamra.
– Lakkot a körömre? Szóba sem jöhet – mondta a hercegnő. – Egy kevés rúzst tehet halványan a szájára, és nem többet, mert maga így is elég szép.
Alázatosan megköszöntem az útmutatást, a bókot is, biztosítottam afelől, hogy igyekszem megtanulni mindent, és eleget próbálok tenni elvárásainak. Első két hónapban elég durva volt hozzám, de így vigasztaltam magam:  Elvira, te akartál mindenáron ide jönni! Most tanulj meg tűrni, mert a Télapó az életben többé nem hoz neked ilyen szerencsét. Akkor még nem volt végleges a szerződésem. Először három hónapos próbaidőt kellett kiállnom, és én nagyon vigyáztam, hogy ki ne essem az uralkodói kegyekből. Végül eljött a pillanat, amikor közrefogott az ügyvéd és a doktor. Megszövegezték a legkisebb részletekbe menő szerződést, melynek legszigorúbb kitétele szerint addig, amíg a hercegnőnél dolgozom, nem mehetek férjhez. Udvarlóm lehet, de csakis egy, és tudnia kell Őfelségének, hogy kivel beszélek és hova járkálok.
Határozottan megváltozott az életem, mert ezentúl átlagban havi 25 000 frankot kerestem. Igaz, ezért nekem tizenkét órát kellett dolgoznom naponta, és sohasem szabadott elmennem, ha valamilyen objektív okból nem jött be a másik nővér. Ilyenkor ott kellett maradnom akár több napon keresztül. Évente tizenegy hónapot dolgoztam, ezután jogom volt egyhavi pihenőszabadsághoz. Számomra ott nem volt soha ünnep, karácsony vagy húsvét, vasárnap vagy szombat, ott pontos időben jelentkeznem kellett. Igaz: megfizették. Én is egyfajta „főnök” voltam, két szobalánynak és egy fehérneműs lánynak én dirigáltam. Az utóbbi csak a hercegnő fehérneműjével dolgozott, a másik kettő főzött, de úgy, ahogyan azt a doktor előírta. Felelős nővérként meg kellett kóstolnom a napi főztet, és megállapítanom, hogy megfelel-e az elvárásoknak. Később tudtam meg, hogy ez volt a „mérgezési” próba is. Mosolyogtam magamban az elején, de rövidesen rá kellett döbbennem, hogy fele sem tréfa, Wallis Simpson egy erősen nemkívánatos személy londoni körökben. Hogy mi okból? Amerikai származású, egyszerű „utcai” nő volt, aki már két férjet otthagyott a királyi házasság előtt – tudtam meg később, utánaolvasva a szerelmi históriának.
A hercegnő kb. négy évvel ezután kezdett le­bénulni. Hogy mi okozhatta, nem lehet tudni. Tény azonban, hogy nagyon szerette a whiskyt. Minden reggel megivott egy pohárral, egy jó szelet citromot tett bele, kanál mézet, és csak ezek után ivott meg egy pohár teát. Nagyon sovány volt, vigyázott a vonalaira, de a legelegán­sabb nő volt a világon – a bulvársajtó szerint.
Nos, ami a férjhezmenetelt illeti, nem tartottam vészesnek a bemerevítést, pedig rövidesen újabb udvarlóm jelentkezett a láthatáron, akit be is vallottam a hercegnőnek. Ami pedig mindennapjaimat és azokat a személyeket illeti, akikkel kapcsolatban álltam, nem volt mit szégyellnem. Mindig pontosan elszámoltam a szabad időmmel Őfelsége előtt. Nap mint nap mondogattam a hercegnőnek, hogy például kora délután vöröskeresztes terepmunkám volt, utána báró Rotschildnál, báró Gunsburgnál voltam, a spanyolországi princess Hohenlohét kezeltem, vagy a Romániából emigrált Teodorescu urat stb. (Ezekről később beszélek.) Ilyenkor nagyot nézett a hercegnő. Nem szólt, de éreztem, hogy növekszik a megbecsülésem.
– Ezeknek én adom be az injekciót, én végzem el az orvosuk által előírt kezelést, de az itteni munkám után – magyaráztam szigorú munkaadómnak.
Éjszakánként természetesen egyes-egyedül az ő szolgálatában kellett állnom. Csak­hogy Őfelsége már tüdőbajos (is) volt. Gyö­nyörű erdőben állt a kastély, én pedig, ha nem is épp az elején, évekkel később, amikor a hercegnő engedett a szigorból, minden reggel kimentem és leszaladtam egy távolságot, azután többet, végül felértem a kilométerre. Ezt azért, hogy fenntartsam magam, de az az igaz­ság, hogy ilyen idős korban állítólag a tüdőbaj már nem fertőz. Nyolcvanéves volt ekkor őfelsége Windsor hercegnője, de biztos, ami biztos, én védtem magam. Volt, amikor munka után elmentem úszni, aztán onnan rohantam a betegeimhez. Ezenkívül, ha még adódott kevés szabad időm, elmentem ide-oda főzni nagyobb családi események alkalmával. Mindenütt a magyar gulyásomnak volt a legnagyobb sikere. Így adódott szerencsém megismerkedni Maurice Herzoggal is, aki azáltal vált világhírűvé, hogy elsőként mászta meg a Himalája legveszélyesebb csúcsát oxigénmaszk nélkül, igaz, majdnem az életébe került a kaland, a keze lefagyott. Úgy emlékszem, egy időben ő volt a sportminiszter.

(folytatjuk)