Pünkösd a keresztény egyház liturgiájában valami nagy-nagy örömnek a búcsúünnepe, egybeesik a tavaszvárással, a jó idő érkezésével, a virágfakadással. Balassi Bálint írja gyönyörű versében: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, / Mindent egészséggel látogató ege, / Hosszú úton járóknak könnyebbítő szele. / Te nyitod rózsákat meg illatozásra, / Néma fülemile torkát kiáltásra, / Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba…”
Ahogy Balassi is jelzi, a tavasz eljövetelét évezredek óta ünneplik az emberek. Ezért sem véletlen, hogy a római birodalom romjain felépülő keresztény világ az ősi hagyományokat, így a tavaszünnepet, a tavaszvárást igyekezett keresztény tartalmakkal megtölteni. Május a tavaszi megújulásnak, a termékenységnek, a virágfakadásnak, a rózsanyílásnak, a zöld robbanásnak is az ideje. A rómaiak Floralia ünnepének nyomai is tovább élnek, nevében nem véletlenül szerepel Flóra, a virágok is­tennője neve, de május Majára, a termékenység istennőjére is utal, s egy idő után a rómaiak Vénusznak, a szerelem istennőjének és Bacchusnak, a szőlő és a bor, valamint a mámor istenének is áldoztak.
Több népszokás is elevenen élt tovább, így a pünkösdi király választása és a pünkösdi királynéjárás, amelynek a magyar néphagyományban is megtaláljuk a nyomait. Gelei Katona István írja 1647-ben a farsangos pünkösdi királyokról, hogy „királyi ruhában öltöztettetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik (…) de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén mindjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájára szorulnak.” A pünkösdi királyválasztásról Jókai Mór is ír Egy magyar nábob című regényében, mely jelzi, hogy a népszokás a Dunántúlon a tizenkilencedik század elején még elevenen élt.
Pünkösd így nem csupán a keresztény egyházi liturgia nagy ünnepe, hanem a tavaszi újjászületés ideje is.