A sokoldalúan fejlett szocialista nemzetgazdaság és a kommunizmus rendíthetetlenül formálódó új embere Romániában – noha a párt s a besúgóhálózat ennek érdekében mindent megtett – nem érhette el azt a tökélyt, amivel ma Észak-Koreában büszkélkednek. Az ázsiai, összevont szemöldökű politikai elemzők által latorállamként emlegetett ország hétköznapjairól a sepsiszentgyörgyiek pénteken este a Bod Péter Megyei Könyvtárban hallhattak előadást.
A budapesti Magyar Nemzet napilap főmunkatársa, Lukács Csaba két hete érkezett vissza Észak-Koreából, most harmadszor járt ott. Bebocsátást nem újságíróként, hanem a Magyar Baptista Szeretetszolgálat tagjaként kapott, a zárt országba ugyanis többnyire csak segélyszervezetek képviselőit engedik be meghatározott feltételrendszer mellett. A látottakról, tapasztaltakról a napokban székelyföldi előadókörútján számolt be, előadásain képeket vetített.
Észak-Koreában most 102-t írnak, ugyanis az időszámítás Kim Ir Szen elvtárs születésétől kezdődik, a nép egyszerű fiai pedig hűségesen követik a pártállam utasításait, hangyaszorgalommal dolgoznak, és vezetőiket tökéletesnek tartják. A látogatóknak alkalmazkodniuk kell a helybeli szokásokhoz, ha kell, precízen meghatározott program mellett románul vagy magyarul jól beszélő kísérők társaságában tekinthetik meg azt, amit szabad. Az első és legfontosabb látogatási pont minden esetben a két nagyvezér 32 méter magasságot meghaladó szobrainak megkoszorúzása, most a magyaroknak szerencséjük volt, mert éppen virágzott a kimdzsongilia, s azt helyezhették el a világ legnagyobb emberábrázolású szobrai elé. Az északiak felháborodottan meséltek arról a vélt déli szándékról, miszerint két rakétával kilőnék a szobrokat, ezt természetesen nem hagynák szó nélkül. Állítólag rendelkeznek atomfegyverrel is, csak bombájuk, rakétájuk akkora, hogy nem fér ki a gyárkapun, magyarán: nem lehet célba juttatni. A magyarok egyébként pont akkor tartózkodtak ott, amikor a világ híradói az észak-koreai fenyegetőzésekkel kezdődtek, az ország hadi készültségéből viszont Phenjanban, a hárommilliós fővárosban alig lehetett valamit érezni, igaz, hallottak katonát arról beszélni, ha kell, megsemmisítő csapást mérnek akár Amerikára is. Phenjan a beton és a vas városa, külföldieknek nagyon drága, de egyébként a világ legtisztább helye, szemetelni azért sem szemetelnek, mert nincs mivel. Van három taxijuk, az is Dacia a hetvenes évekből. Üzletek nincsenek, az emberek csak buszra, villamosra várnak. A dolgozók felajánlották fizetésüket a pártnak, cserébe bonokat és fejadagként napi 500 gramm rizst kapnak, ezt – miként gumicsizmáikat – munkahelyükön vehetik át. Hűtőszekrény nincs, televízió csak a pártaktivistáknak jár, az emberek pedig nem zárhatják be tömbházlakásaik ajtaját, hogy az bármikor ellenőrizhető legyen. A jelenlegi bölcs vezér, Kim Dzsongun Svájcban tanult, szereti a zöldövezetet, ezért jelentős parkosítási munkálatokat végeznek, péntekenként ezeken az értelmiség is részt vesz, de ha kell, még a földekre is kivonulnak. Létesített delfináriumot is, ahova a nép egyszerű fiai fegyelmezetten, kettős sorban érkeznek. Az útjavító munkások nem szennyezik a környezetet, a kátyúkat biciklivel közelítik meg, a kátrányt hátizsákjaikban szállítják, balesetveszély nincs, mert alig közlekednek járművek.
Az abszurd életképek akár mókásnak is tűnhetnek, jóllehet nem azok. Mert amikor gyermekotthonokat, árvaházakat látunk – a magyarok bemehetnek oda –, azt a talányt kell megfejteniük, miért nem ismernek fel soha egy-egy korábban már látott gyermekarcot. Miért van pokróccal leterítve két mozdulatlan tetem? Miért járnak mezítláb áprilisban, 6–7 fokban az apróságok, miért oly fegyelmezettek a háromévesnek látszó, de gyakorta hétesztendős csöppségek, akik a segélyként kapott kekszet is csak azután fogyasztják el, miután a két vezér fényképe felé emelik. A párt az ikrekkel még kegyesebben jár el: a szülőkről leveszi a nevelés terhét, a kicsiket intézetbe utalják, akiket aztán évente kétszer meglátogathatnak. Egy korábban Rákosi Mátyásról elnevezett kórház – igaz, ezek régebbi élmények, most nem engedték be – műtőjében nem volt víz és áram, érzéstelenítés nélkül operáltak, az egyszer használatos fecskendőket pedig addig használták, amíg elkopott a tű. De időközben a párt bölcs belátásra jutott, elfogadta, náluk is születhetnek mozgássérült gyermekek, egy kis intézetet alapítottak, egyelőre húsz hellyel, noha akár több százezer érintett is lehet.
Bár idén első alkalommal sikerült képeslapot hazaküldenie – a hatalmas bélyegen Kim Dzsongil és Kim Dzsongun portréi –, s előző látogatásaihoz képest ez haladás, a rettenetek sora folytatható. Lukács Csaba azt mondja, azért jár ilyen országokba, mert jó hazajönni, s néha nem árt értékelni azt, amink van. Gondolkodjanak el azon – zárta előadását –, hogy nem maguk a világ legszerencsétlenebb emberei...
