Valahányszor azt vetik a magyar ellenzék szemére, hogy nem tárgyalásos úton kívánja elérni céljait, valahányszor azzal vádolják, hogy kerüli a többséggel való párbeszédet, az ember joggal kérdi meg: miről is beszélünk?
Romániában ugyanis a legnagyobb kisebbséget, a kollektív jogaiban a mai napig korlátozott magyarságot – melyet mind történelmi, mind mai állapotából fakadóan megilletne a társnemzeti státus – alkotmányos előírás gáncsolja nem csupán abban, hogy kollektív jogait kiteljesíthesse, hanem magának az erről folyó diskurzusnak, párbeszédnek, a tárgyalásos megoldásnak a lehetőségétől is. Romániában ugyanis alkotmányos előírás tiltja bizonyos cikkelyek módosítását, méghozzá azokat, melyek pontosan e magyar nemzetrész egyenjogúsításához nélkülözhetetlenek.
Idézzük az alkotmány 152-es szakaszát teljes egészében, megvilágítandó, mire gondolunk. A módosítás korlátai címet viselő szakasz leszögezi: „(1) Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági államformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései. (2) Úgyszintén semmiféle módosítás nem lehetséges, ha annak eredménye az állampolgárok alapvető jogainak és szabadságainak vagy ezek biztosítékainak a megszüntetése. (3) Az Alkotmány nem módosítható ostromállapot vagy sürgősségi állapot időtartama alatt, sem pedig háború idején.”
Miért áll mindez törekvéseink útjában? Mint azt képviselőink kifejtették már, az állam nemzeti jellegének deklarálása az 1-es szakaszban lehet egy óhaj vagy cél kanonizálása, de a valóságot nem fedi, lévén az ország lakossága többnemzetiségű. Attól, hogy eleve megváltoztathatatlanná nyilvánítjuk a paragrafust, valóságtartalma mit sem gyarapszik, viszont elejét veszi a nemzetiségi kérdés minden demokratikus rendezésének. Íme egy jogi tabu, egy eleve kisiklatott, hogy ne mondjuk: betiltott témája a párbeszédnek. A belső önrendelkezés formájaként elképzelt területi és kulturális autonómia ellenében a felsorolt jelzők közül nem egyet szintén felhasználtak már, azokat tehát szintén lehet a minden tárgyalástól való elzárkózás szándékával magyarázni. Menjünk tovább: ha egyetlen hivatalos nyelv üdvözít, akkor a kisebbségek nyelvi jogai érvényesülésének már eleve gátat szabtak, azokat megcsonkították. Hogy az állampolgárok „alapvető szabadságjogait” olyan hangzatosan védik, az megható, kár, hogy ez nincs összhangban az előző paragrafussal.
Annyira nem, hogy az idézet utolsó mondata már-már kifordul önmagából. A jogfosztottságot (a részleges joggyakorlást) posztuláló kitétel ugyanis mi mást állandósítana, ha nem egy de facto sürgősségi állapotot? Ezt az egész szakaszt el kellene törölni ahhoz – különben ellentmond magának a népuralom alapelvének is –, hogy a tárgyalásos megoldásra való törekvést komolyan lehessen ajánlani.
De ha egyszer meghiúsítják, hogyan várhatná bárki el, hogy komolyan lehessen venni?
