A falusi, de olykor a városi, sőt, nagyvárosi esküvők alkalmával elhangzó rigmusok, vőfélyversikék a magyar népköltészeti kincs részei még akkor is, ha moldvai magyar csángóink román, a felvidékiek szlovák, a bácskaiak szerb, avagy az őrségiek német elemeket olvasztottak azokba.
A lakodalmas rigmusok, bekéredzkedők, legénykikérők, pohárköszöntők élő és állandóan változó „termékei” a falusi népéletnek. Sajtos József kortárs magyar néprajzkutató, a Magyar Nyelvtudományi Társaság tagja felette értékesnek tartja a magyar lakodalmi szokások szövegkincsét, a legkülönbözőbb színes nyelvjárásokban előadott rigmusokat, olykor énekes betéteket.
A vőfélyt, vőfényt, vőfit a magyar nép a vőlegény barátjának tartja, aki őt az eskütételhez kíséri, a lakodalmi ünnepet előkészíti, a mulatságot rendezi, a lakománál felszolgál, alkalmi felköszöntőket mond. A hagyományos szokások között a vőfélymesterségnek azonban egyfajta átalakuló szerep jut, a szokások változása maga után vonja a szövegek módosulását is. Vannak, akik hagyományos magyar szórakozási lehetőségekként értékelik, mások kerülik azokat az alkalmakat, amikor archaikus rigmusokkal „untatják” őket.
Ki merné azt állítani, hogy mindaz, ami a Kárpát-medence sok száz magyar vőfélyének szájából elhangzik, nem szerves része a hagyományőrző kortárs néprajzi irodalomnak, hogy az egyszerű vidéki ember, az alföldi paraszt-vőfély faragta rigmusok-mondókák – ha tartalmaztak is sántikáló rímeket, sallangokat –, nem értékek, nem tiszta forrásból eredők? – hangzott el a témakört ismerők részéről vőfélytalálkozók alkalmával.
– Nincs hivatalos vőfélyiskola mifelénk, sehol nem tanítják, idős falusi emberek, vőfélyek örökölték az elődöktől, alakították „az idők szavához”. Az én mentorom például az alsócsernátoni Niculy Ödi bácsi, fenomenális ember, állíthatja az, aki egyszer hallotta – nyilatkozta Finta Szilárd kézdialmási származású fiatal vőfély, akit gyerekkora óra érdekelt ez a fajta vendégszórakoztatási műfaj, elvégezte Ödi bácsi iskoláját, negyedik éve gyakorolja azt, amit szeret, fiatalként alkalmazkodik a kihívásokhoz.
– Mi a kihívás a fiatal vőfélynek? – kérdeztük.
– Ez is megfogalmazódott, körvonalazódott az idén a parajdi sóbányában megtartott vőfélytalálkozón, amelyet Molnár József helybeli vőfélybarátom rendezett. Háromszékről velünk volt Niculy Ödi bácsi, Timár István vőfélybarátom Gelencéről és Kicsid Tibor albisi vőfélykolléga. Összetartó baráti társaság vagyunk, udvarhelyszékiek, csíkiak, mind ismerjük egymást, tanulunk egymástól, meggyőződtünk, hogy nemcsak szövegében, de a székely nyelvjárás sajátos kiejtései miatt is színes világ ez. De, hogy belevágjak a dolgok közepébe, velem megtörtént: román, német, angol és portugál nyelven is meg kellett szólalnom egy-egy általam levezetett lakodalmon! Így kérte a vőlegény, mert a házaspár egyike vagy másika nem magyar nemzetiségű volt. Ahhoz, hogy meghívjanak külföldre, a világhálón meg kell ismerjenek. Nemrég például a Facebookon rendeztünk egy érdekes jegyespárversenyt. Utóbb Sepsiszentgyörgyön és Brassóban vőfélykedtem. Brassó-Pojánán magyar–angol szöveget kellett mondanom. Az idén még kaptam meghívást Kézdivásárhelyre és Gelencére. A mai vőfélynek nem elég ismernie a szokásokat, nyelvi ismeretekkel is kell rendelkeznie. A portugál nyelven írt köszöntőt például megtanultam szó szerint, sikerült. Kissé túlzás azt mondani, hogy létezik vőfélyiskola. Van, de az az életben működik, bármennyire hihetetlen, de már nem az, ami nagyapáink idejében. Új rend vőfélyruhát készítettem magamnak, dolgozom, és szabadidőmben ennek a „mesterségnek” is hódolok, szeretetből és érthető: keresetemet is pótolom. Mentorom, szüleim és barátnőm biztatása nélkül lehet, hogy nem sikerült volna.
