A Champs Elysées-n kellett haladnom, majd a Concorde teret érintve a Palais du Luxembourg mellett kivezetnem Montrouge felé. Az előírásnak inkább a munkába vezető úton volt jelentősége. Ha valami változás történt, vagy közlekedési dugó keletkezett, ami miatt késtem, értesítenem kellett a feletteseimet. Ha más útvonalon szorultam volna meg, nem kegyelmeztek volna az órabéremnek.
Miután napi tizenhat órás szorított programra tértem, lazítottak a fegyelmen, évente négyszer megengedték, hogy délután – kora estig – elmehessek színházba, koncertre vagy akár egy mulatóhelyre is. Szerettem és ma is imádom az élő zenét, továbbá érdekelt, hogy jobb helyeken – márpedig a La Coupole egy történelmi vendéglő – melyek az épp legnépszerűbb zeneszámok. Elmentem tehát „kémkedni”, mert mulatókba énekelgetni már nem jártam, de annál több jótékonysági koncerten vettem részt. Idejében bejelentettem a titkárságon, hogy a La Coupole-ba szeretnék menni, a kolléganőmet megkértem, maradjon bent helyettem kilencig, de neki – hogy ne zúgolódjék – azt mondtam, színházba megyek. Szépen felöltöztem, és kifizettem a negyven frankot, ennyibe került egy minimális „csomag”, melyben az alapfogyasztás is benne volt. Belülről az egész lokál pirosban díszlett, egy asztalnál két ember ülhetett, és ami fő: kiváló zenészek muzsikáltak.
Nos, elhelyezkedem, s látom, hogy egyenesen felém tart egy rendkívül elegánsan öltözött férfi. Megjegyzem, hogy oda csakis ilyen öltözetben lehetett belépni. Tehát egyenesen hozzám jön az úr, meghajol, bemutatkozik és megkérdezi, helyet foglalhat-e az asztalomnál. Beleegyeztem.
– Bonsoir, Mademoiselle. (Már említettem, hogy a franciáknál az a nő, aki nem hord jegygyűrűt, kisasszony.)
– Bonsoir, Monsieur!
Ha jól emlékszem, whiskyt kért az úr, kihozták, és be is hörpintette.
– Ön miért nem koccint? – kérdezte.
– Mert nem koccinthatok egy pohár ásványvízzel. Gépkocsit vezetek, nemsokára munkába kell mennem.
– A kisasszony nagyon szép, kezdődött a „felvezetés”. – Felkérhetem egy táncra?
– Tessék!
Tánc közben is nyomta a szöveget: Önt eddig itt soha sem láttam! Szabadna megkérdeznem, hogy mikor találkozhatnánk itt ismét?
– Nagyon türelmes kell legyen az úr, mert én télen, nyáron, tavasszal és ősszel szoktam egy-egy szabad délutánhoz jutni.
Véget ért a zene, a következőnél másvalaki jött felkérni engem, s hát az előbbi udvarlóm otthagyott ezalatt, más asztalhoz ült. (Na, ha így, Isten éltesse! Elvégre nem házasodni jöttem.) Eltelt az idő, indultam a kocsimmal a Bois de Boulogne felé. Fel sem tűnt nekem, hogy egy Lamborghini a nyomomba szegődött. Ha észreveszem, hogy utánam ragadt, összevissza hordozom, és végül besirülök a titkos bejáraton. De akkor a főbejárathoz álltam, bemondtam a kaputelefonba, hogy ki vagyok, beengedtek. Mögöttem tíz méterre állt meg az autó. Ezt már észrevettem, mert a francia ma is jó hazafi: Renault, Peugeot, Citroën járgányokon gurul, a Lamborghini elég ritka volt Párizsban, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Hát másnap kora délelőtt telefonon kerestek a munkahelyemen az angol nagykövetségről. Értesítettek: munkám végeztével sürgősen jelentkezzem. Azonnal be is mentem. Afelől érdeklődött két civilbe öltözött úr (Brit Titkosszolgálat?), hol voltam az elmúlt napon?
– Tegnap délután ettől az órától addig a La Coupole kabaréban voltam zenét hallgatni – mondtam.
– Tudjuk! És ki volt az a férfi, akivel megérkezett a Bois de Boulogne-ba?
– Engem nem kísért senki! Egyedül voltam a kocsiban.
– De igenis, egy Lamborghinivel a Manoir kapujáig kísérte önt az a férfi, akivel megismerkedett a La Coupole-ban!
– Valóban táncoltam egy férfival, mellém helyezkedett az asztalhoz, de én nagyon hidegen viselkedhettem, mert hamarosan elpártolt mellőlem.
– Miről beszélgettek, ha szabad kérdeznem?
– Azt mondtam: én télen, tavasszal, nyáron és ősszel egy-egy alkalommal jöhetek szórakozni.
– Tudjuk! Valóban ezt mondta – vigyorogtak kihallgatóim.
(Ekkor döbbentem rá, hogy nemcsak megfigyeltek, hanem talán le is hallgattak.)
– Mademoiselle Gozin! Felejtse el még a nevét is annak a férfinak, akivel tegnap megismerkedett! Az autójának a rendszámát és a márkáját is felejtse el, de sürgősen és mindörökre. Továbbá: minden, ami a kastélyban történik, szigorú titok, felelősség terhe mellett. Megértette?
Hát mi tagadás: megszeppentem. Máig sem tudom, ki-mi lehetett az a rejtélyes gavallér. Agent provocateur? Vagy valami fegyelmi „ellenőr” az angol királyi udvar részéről? Nosza, ettől kezdve már könyvbe vezettem a napi programjaimat, és az időpontokat is feljegyeztem. Ami a telefonhasználatot illeti: a hercegnő lakhelyéről csak az orvosnak vagy a gyógyszertárba volt szabad kitelefonálnom, de ezek után nem kizárt, hogy erre is figyeltek. Ezúttal azonban nem én voltam a fontos személy. A londoni udvar feltételezhetően a hercegnő után gazdátlanná váló vagyonra figyelt, és az angol királyi „mundér” becsületére is, a rengeteg muzeális értékű, Windsor címerét viselő családi ereklye sorsára, mert politikai értelemben a nyolcvanesztendős öregasszony már nem jelenthetett semmiféle fenyegetést a brit korona számára. Miután ágynak esett, még kevésbé.
Ami az udvartartást illeti, az özvegyen maradt hercegnőt csapatnyi ember szolgálta ki. Doktor Thin, tehát Jean Thin VIII. Edward halála után a hercegnő orvosaként dolgozott tovább. Volt még egy Gaston Sanegre nevű olasz majordomusz, aki már több évtizede, tehát a száműzetés kezdetétől a királynak dolgozott, a kis kastélyt ő igazgatta. Felesége Ophelia a „Hercegnő Őfelsége” fehérneműire vigyázott. Tehát: Hercegnő Őfelsége!
Értik, ugye? Mi egymás közt is így, magas titulusában emlegettük a hercegnőt, nehogy megcsússzon a nyelvünk, ha eléje kerülünk. Ugyan ki merte volna akár négyszemközt is pl. vénasszonynak titulálni Wallis of Windsort? De szavam ne feledjem: a személyzetről beszéltem!
Volt egy német vénkisasszony, a titkárnő, Johanna Schultz, és egy ügyvéd, Olivieri, ő fizetett minket. Továbbá egy jegyző is, Suzanne Blumnak hívták, zsidó asszony volt. Ő és Wallis Simpson kölcsönösen utálták egymást, a hercegnő lépten-nyomon szemébe is sziszegte, hogy gyűlöli őt („I hate You!”), de nem antiszemitizmus volt a háttérben. Matre Blum (mi így neveztük) szakértő volt a királyi udvari jogi kérdésekben, ő volt a hercegnő életének állandó kerékkötője. Épp emiatt álltak folyamatos konfliktusban. És zárja a felsorolást két konyhalány: Victoria és Marie, egy sofőr, aki spanyol volt, én és még két nővér, egyik alkalmi helyettesítő, végül a kertész, plusz a fegyveres testőrség.
Mindenütt a hercegnő és a királyi család képei díszítették a falakat. A szekrényekben Wallis ruhái voltak. Ahány ruhája, annyi cipője is hozzá. Megtörtént, hogy a nagy társalkodóban együtt ittunk teát, ugyanis nem­csak egészségének ápolója, felügyelője, hanem egyfajta társalkodónője is kellett lennem olyan napokon, amikor nem jött vendég hozzá.
Amikor én odakerültem, a hercegnő még viszonylag jó egészségnek örvendett. A legnagyobb „hajszobrász”, Alexandre de Paris szalonjából jártak ki hozzá a frizuráját igazgatni. Emlékszem, reggel volt, amikor megérkezett a fodrász Windsor hercegnőjét megfésülni, és elkotyogta, hogy másnap Elena hercegnő is vendégük lesz, Romániából érkezik külön­repülőgépen. Jelen voltam, és azt hittem, hogy Mihály román király leányáról van szó, mert egyiket Ileanának hívják, de hamarosan kiderült: Elena Ceauşescut, a bukaresti román diktátor feleségét címezte hercegnőnek.
– Na ne félj, „hercegnő”! – kattant az elmém. Otthonról összetelefonáltam menekült román ismerőseimet, ők is a közelebbi ismerőseiket, és a megfelelő időpontban az Alexandre-divatszalon  környékén „véletlenül” összegyülekeztek, de nem ám feltűnő csődületben. Nemsokára meg is jelent a bukaresti első asszony, gyönyörű, méregdrága frizurában. Két motorbiciklis rendőre volt, és testőrség körülötte. Az egybegyűltek nagy hirtelen nejlonharisnyát húztak a fejünkre, elővették a tojásokat, paradicsomokat, mindenki, amit jónak látott, és megdobálták a „kukoánát”, aztán elszaladtak a helyszínről. (Én még munkában voltam ezalatt.) „Heléna-hercegnő” azután soha többé nem jött szépíttetni magát, így tudjuk, de az sem kizárt, hogy attól kezdve Alexandre de Paris ment különrepülőgépen Bukarestbe, mert többször megtörtént, hogy vártuk a fodrászt, de nem érkezett meg. Ebből is nekem lett hasznom.
A hercegnő elküldött egy tanfolyamra, hogy szükség esetén („ha ló nincs, szamár is jó”) én is meg tudjam művelni Őfelsége hajdíszét. Ez a plusz feladatkör tetszett is nekem, és a kozmetológiai végzettségem mellé egyenesen hasznomra vált. Szakmai fogásokat, titkokat tanulhattam meg. Saját hajamat is két perc alatt tudom rendbe hozni. Rövidesen már kérdezgették is tőlem, hogy a frizurámat ki csinálta, a megjelenés ugyanis a legfonto­sabb dolgok egyikének számított párizsi körökben. Egy Alexandre-fejdísz státusszimbólum is volt. (Ma sincs másképp!)
Mindaddig, amíg a hercegnő jól tartotta magát, a szobák csodálatos szőnyegekkel voltak díszítve (a falak is, nemcsak a padló), a hálószobában is gyönyörű ágy fotelekkel, lépten-nyomon különleges virágok díszelegtek, de ő leginkább az orchideákat szerette. Min­den délután jött valaki, például a nagy­kö­vetségekről, de ha Párizsban járt, mindig bejött Őfelsége a Királynő, II. Erzsébet. Gyakran érkeztek a versailles-i múzeumból, innen ismertem, de közelről ám a Domaine Nationale de Versailles igazgatónőjét. Gyakori vendég volt az ékszerész, Van Cleef, aki pl. a gyönyörű gyémánt karkötőket csinálta, vagy a fényképész, aki folyamatos képkrónikát készített a hercegnőről, nevét sajnos elfelej­tettem. Mun­kában voltam akkor is, amikor Hirohito, a japán császár és felesége érkezett meg. A legnevesebb cukrászdákból hozták ilyenkor a friss süteményeket, nyáron a fagy­laltot. Így adódott szerencsém megismerni Rose Ken­nedyt is, a meggyilkolt amerikai elnök anyját, aki úgyszintén nagyon jó barátságban állt a hercegnővel. Egyszer, épp túl­óráznom kellett, amikor láttam a világhírű színésznőt, Elisabeth Taylort is az angoloknál oly tradicionális „tea time”, tehát a teázás idején. Ha épp nem volt fogadás, a hercegnő akkor is vigyázott öltözetére, a házi ruhája is különleges volt, és ilyenkor egy színes kövek­ből összefűzött nyakláncot viselt.
Közel négy éven át szemtanúja lehettem ennek a magas udvartartásnak, de akkor a hercegnő lebetegedett, gyomorvérzést kapott, és le kellett mondania kedvenc italáról, a citromos-mézes whiskyről. (Ez lehetett a hosszú élet titka? Avagy a baj kiváltó oka?) Utána már csak teázott. Csakis angol Earl Grey márkát szolgáltak fel neki, hozzá tojást gőzben főzve. Őfelsége nagyon keveset evett, feltűnően sovány volt, nem is lehetett több, mint negyvenöt kiló, de rendkívül szépen öltözött, a korabeli lapok egyfolytában erről cikkeztek. Olyan különleges ízlése volt, hogy senki sem tudott vele versenyezni.
 

(folytatjuk)