Valamiféle általános szociális, fájdalmasan rossz közérzet jellemző a városra. Az aktorok folyamatos kényszert éreznek arra, hogy legitimálják, túllegitimálják önmagukat. Miért is? A Jakabffy Elemér Alapítvány, az Erdély FM és a Transindex közös kerekasztal-beszélgetésén KISS TAMÁS, NOVÁK CSABA ZOLTÁN és SZÉKELY ISTVÁN próbált  e kérdésekre választ találni. S mert erdélyi városaink magyarságfogyása nyugatról kelet felé  terjed, a Háromszék figyelmeztető tanulságként ajánlja olvasóinak a kerekasztal-beszélgetés szerkesztett  anyagát.
Megállapították, hogy az egykori Szé­kely­vásárhelyen a magyar többségi tudat meghasonlott, bizonyára azért – véli Novák Zoltán –,  mert e város mindig is az erdélyi nagyvárosok árnyékában létezett. Változást annak idején a Magyar Autonóm Tartomány hozott, melynek  fővárosa lett, de ez egyben azt is jelentette, hogy a kommunista párt hivatalos magyarságpolitikája gyakorlatilag a Székelyföldre szorult. A MAT – ahogy Stefano Bottoni is fogalmazott – egyféle üvegházként védte a várost és a régiót. 1968 után ez az üvegház megszűnik, és elkezdődik az a folyamat, mely sokkal drasztikusabban megy végbe, mint más erdélyi városokban. Ha demográfiailag csak később, politikailag a marosvásárhelyi magyarság már a 80-as években kisebbségbe került. 1990-ben a magyar elit megpróbálja a még többségben lévő magyarokkal visszahozni a korábbi állapotokat, és elkezdődik a mélyrepülés. Egy győztes csata után egy vesztes háborúról beszélhetünk.

Leszakadóban a székely tömbről
Kiss Tamás  úgy véli, a 60-as évektől, de még inkább a megyésítéstől, azaz 1968-tól számítva indul Székelyföld egyféle szűkülése, szemmel látható, hogy Marosvásárhely  kezd leszakadni a székelyföldi magyar tömbből, ráadásul olyan demográfiai folyamatok is beindultak, amelyek átrajzolták a város képét. 1989 után Marosvásárhely román többségű várossá vált. A jelenlegi 45 százalékos magyar arány a korábbi brutális magyar lakosságvesztéshez képest megállt. Igaz, véli a társadalomtudós, a magyarok aránya azért nem csökkent nagyobb mértékben, mert a jómódú, középosztálybeli románok kiköltöztek a peremfalvakba, és  a városból való más irányú elvándorlás is nagyobb volt a románok esetében.
A lokális többség kisebbséggé válása az elmúlt két évtizedben valósult meg – véli Székely István –, és  ez képezi a magyar lakosság  traumájának alapját is. Számba veszi, a további romlás megakadályozására milyen válaszok fogalmazódtak meg. Az egyik – véli a szociológus – az egykori polgármesteré, Fodor Imréé, ami az elveszett főváros képzetére épített egyfajta politikai radikalizálódás, mely látja ugyan, hogy Maros megye politikailag levált a Székelyföldről, mégis kisebbségi létből próbál össz-Székelyföldet építeni. A másik modellről nem beszélnek, mert nem is látszik a gyorsított ütemű individualizáció okán, de világosan kitetszik: létezik egy társadalmi réteg, amely nem találja politikai képviseletét sem az „itt apáink vére folyt”, sem az „együtt-împreună” programban. Ezért kellene újrafogalmazni a nemzettudatot a modernizáció és az individualizáció feltételei közepette.

Az elit apadása
Jelen pillanatban Marosvásárhelyen a románok és magyarok közti szimbolikus viszony is megfordult. Statisztikai adatok szint­jén kimutatható, hogy a románok iskolázottabbak, vagy jobb a jövedelmi helyzetük – állítja Kiss Tamás. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a magyarok elvándorlása 89 előtt és utána is szelektív volt. Leginkább a jól képzett és magasabb státusú magyarok távoztak. Bár – véli Székely István – a 70-es és 80-as években Marosvásárhelyen az értelmiségi elit szempontjából szinte monokultúra volt. Voltak az orvosprofesszorok,  színészek, képzőművészek, írók, egy-két intézményvezető, de nem beszélhetünk az értelmiségiek szempontjából többszólamú, teljes értelmiségi struktúrájú nagyvárosról. Másrészt Maros­vásárhely a 70-es évek második felétől saját magát számolja fel az elit távozásával.
Kiss Tamás a marosvásárhelyi elitet integrációképtelennek tartja, s rendi pökhendiséggel is vádolja. Novák Zoltán szerint összevetve Hargita és Kovászna megyével, ahol jól-rosszul egyféle helyi, székely tudat épül, Maros­vá­sár­helyen nincsenek olyan fogódzók, amelyek hosszú távon egy közösséget összetarthatnának.

Gazdátlan város
Ráadásul a város  politikailag gazdátlan – állítja Székely István: A 90-es évek első felében a márciusi események igen mély nyomot hagytak a politikai elitben. A magyar  vezetők zömének fő célja az volt, hogy a hasonló eseményeket próbálják elkerülni. Ez a valódi oka annak, hogy nem értik a Székelyföldet, és nincs válaszuk arra, amikor a gondok – elsősorban közjogi kérdésekben – Székelyföld–Bukarest vonatkozásában jelennek meg. Különben is a közelmúltig az RMDSZ hat meghatározó magyar politikusából három, Markó Béla, Borbély László és Frunda György marosvásárhelyi. Mindhárman országos politikai pályát választottak maguknak, mely nem köthető Marosvásárhelyhez. Frunda bekerül az Európa Tanács küldöttségébe, és olyan külpolitikusként határozza meg magát, aki történetesen Marosvásárhelyen lakik. Markó 1993-tól az RMDSZ szövetségi elnöke, és mint ilyen, számára Marosvásárhely ugyan fontos terep, de máshol is sok dolga akad. Borbély 1997 januárjától a kormányzati pozícióvállalásban látja saját jövőjét. Az utolsó olyan politikus, aki egyes számú politikai prioritásként határozta meg a marosvásárhelyi társadalomépítést, Zonda Attila volt, aki Marosvásárhelyre költözött, teljesen alulról szervezte az RMDSZ-t, ezzel egyféle modellt is nyújtott. Zonda 1997 tavaszán elhunyt, azóta több elnöke is volt a helyi RMDSZ-nek, de a várost senki nem érezte elsődleges fontosságúnak. Kelemen Atilla megyei elnökként úgy érzi, hogy elsősorban a vidék elnöke. Ebből következik, hogy a városnak politikai értelemben legalább 15 éve nincs gazdája.
Marosvásárhely (paradox módon) – fejtegette Kiss Tamás – megsínylette, hogy az RMDSZ felső vezetése innen került ki. Rész­ben ennek tudható be, hogy nincs olyan elit, amely a helyi problémákat kezelni tudná, mi több, nem hagyja, hogy karizmatikus, a helyi gondokkal, helyi társadalomszervezéssel valamit kezdeni tudó vagy akaró társaság fel tudjon nőni. Amíg ez nem változik, áttörés sem várható. Ennek példája: a választások után politikai sikertelenségük okát teljes mértékben a helyi szervezetre tolták. Novák Zoltán szerint Marosvásárhelyen hatalmas űr tátong: bár a politikai osztály egy része ráébredt, hogy a civil szférából fiatalokat kell beemelni, s lennének is erre emberek, a régi gárda egyelőre nem tud kilépni a klikkesedés bűvköréből.
A Florea-féle várospolitika nem egyértelműen kirekesztő, nyit a magyarok felé, mégis egyfajta  jólfésült román nacionalizmus jellemzi – véli Kiss Tamás. Közvélemény-kutatások alapján elmondható, hogy Florea kapcsán megjelenik a modernizáció, a sikeresség toposza az, hogy a klikkesedett, rendies magyar Vásárhelyhez képest pezsgőbb valamit tud felmutatni. De fő hajtóereje mégiscsak a román nacionalizmus. Ez a „jólfésült” nacionalizmus az egyik kulcsa a polgármester integrációs képességének: a román közösséget 15 éve összefogja, de egyes magyar csoportok, elsősorban az alsó rétegek számára is vonzó tud lenni. És a magyar politikai elit (amely az utóbbi évtizedben nagyon kevés jelét mutatta a politikai innováció képességének) egyelőre nem találta meg ennek az ellenszerét.

*

A kép lehangoló, mégis meglehet, huszon­három év után az egykori Székely­vá­sár­helyen élő 45 százaléknyi, tehát nem csekély számú magyar ráébred, hogy nemcsak emberi és nemzetiségi jogok járnak nekik, nemcsak magyar iskolanevek, utcanevek, Sütő András-szobor, hanem olyan vezetők is, akik nemcsak saját pecsenyéjüket sütögetik.

(A Transindex nyomán)