A komollói falunapi halászléfőzésen két ― valószínű csak számomra új ― dolgot tanultam meg, azt, hogy az ízeket hordozó fűszerkeveréket csak az utolsó fázisban, az alaplé elkészítése után, külön edényben (szabadtéri tűzön bográcsban) készítjük el, ebbe szórjuk a porpaprikát, gondosan vigyázunk arra, hogy ne főzzük túl, mert megkeserítheti a főztünket elbírálók szája ízét.
A halászléfőzés bennfentesei számára ez nyilvánvaló, de én azt sem tudtam, hogy az alaplé elkészítéséhez azért használnak fehérbors-őrleményt, mert ez majd a végső fázisban jobban kiemeli a pirospaprika élénk színét, és a lé felszínén gyöngyöző halzsír opálos krémszínét.
Egyéb minden stimmelt, az enyémhez hasonlóképpen művészkedték össze a mennyei eledelt, olyan finom árnyalatnyi eltérésekkel azért, hogy a porpaprikát például, ismeretségi alapon, Pécskáról, megbízható helyről szerzik be, s az egyenletes és hatásos tűz gerjesztése végett még a bükkfahulladékot is maguk rakják zsákokba, és hozzák a bútorgyártól. Madaras Dani, a séf Balaton-parti vendéglátó-ipari kapcsolatai révén szerzett annyi tapasztalatot, hogy most, legalábbis az én mércémmel mérve, nyugodtan feltehetné a mesterszakácsok süvegét, mert hallottam, hogy a bölöni falunapokon például nyolcvanliteres űrtartalmú zománcos üstben, negyven kiló halból főzött halászlé nem volt elegendő a bogrács előtt sorban álló hatalmas sokaságnak. Ehhez annyi fej fehér hagyma jár, mint amennyi a hal súlya, gyökérzöldség, zöldpaprika, piros paradicsom. Az első főzet ― az alaplé ― elkészítése után egy speciális passzírozón átpréselik a sokféle halból, halfejből, zöldségből álló masszát, s majd ebbe a lébe helyezik a halszeleteket. Az üst, amikor lével tele van, száz kiló körüli, két markos férfiember kell, aki a tűzhelyről leemeli. Jánosi Imre, a mesterszakács segédje és barátja elég jókötésű férfi ahhoz, hogy az üst akasztójának egyik felét megfogja. Az edény láncos felfüggesztése lehetővé teszi, hogy a hatalmas edényt megpörgetve ne kelljen keverőléccel, fakanállal az alaplébe helyezett halszeleteket összezúznia. Az adagolást, tálalást is az ínyesmester segédje végzi, mert ha mindenki belekavargatna az üstbe, és a számára megfelelő halszeletet keresgélné, a sor farkán lévőknek csak valami moslékféle maradna. A nyílt színi halászléfőzés a sokaságot vonzó összejöveteleken látványként is csalogató, úgy vélem, az étkek sorában az ökörsütés után közvetlenül ez következik, s a magyarhoni igen népszerű halászléfőző versenyek Erdélybe szivárgása a népi kapcsolatokat ízesíti. A komollói holt árkok valóban halottak Komollón, amíg a halászlé alaplevét elkészítették, kitűnő hely- és helyzetismerő társammal, dr. Nagy Lajossal felkerestük a Feketeügy egykori, a Komolló térségében nagy hurkokat vető meandereit, amelyek mára kétes értékű holt árkokká degradálódtak. A helyszíni szemlét az is időszerűvé tette, hogy most nyílott meg a tulajdonképpeni horgászidény, június első tíz napja után lehet békés halakra horgászni. A komollói középső tó partján találtunk is négy halfogó embert. A hatalmas holt árok alsó felét egybefüggő békalencseszőnyeg takarja. A természet hamarabb kitalálta, mint az ugyancsak általa kreált ember a padlószőnyeget, csak éppen rá ne lépjünk erre a halovány zöld gyönyörűségre, mert igencsak megjárjuk. A szőnyeg mintázatának alakításába a békák is belemásznak, úszkálásaik nyomán érdekes absztrakt ábrák keletkeznek. A szél mozgása szerint vándorló békalencseszőnyeg a holt árok egyik végétől a másikig úszik. A horgászok ilyenkor ott pecáznak, ahol felszakadozik a szőnyeg, s apró víztükrök keletkeznek, amelyekbe bevezényelhetik a felcsalizott horgot, s az úszó kapásjelzését is érzékelhetik. A tó partja viszonylag tiszta, de maga a víz gondozatlan, kezeletlen. Kínai pontyot — busát és amurt — kellene telepíteni, hogy ezt a békalencse-rengeteget ritkítsák, no meg a csukapopulációt kellene ivadékkihelyezéssel növelni, hogy ezek a rablóhalak az elszaporodott apró ezüstkárászt és sügért, a keszegféléket értékes halhússá — csukahússá és ikrává — ,,dolgozzák" át. A békalencsés holt árkok szemléje után olyan embert kerestünk, aki a régi halfogási szokásokra emlékezik. Hát már hogyne emlékeznék, ha maga is művelte? Annyi (volt) a hal, hogy nem lehetett kifogni Dombora Mihályt, akit a falu egyik régi vidrájaként ismernek, éppen a falunapok forgatagában találjuk. Na, hol? Hát, nyilván, a sörös sátor mellett. Ott, ahol a kemény rockzene olyan hangos, hogy a pohárból kifröccsen az ital. Stílusosan menekülünk a halászléfőzők mellé. Mihállyal rég ismerjük egymást, még tanácsi alelnök korából, nem kell hát sokat kerülgetni a témát. Jó formában van, az olyan közhelyes kérdésekre, hogy az ő ,,idejében" ― fiatal korában ― mennyi volt a hal, könnyen és meggyőződéssel vágja rá: annyi, hogy nem lehetett kifogni. Csuka, ponty, balin, veres szemű, harcsa, menyhal, csíkhal, minden. — Hogy fogták? — Kézzel, mindennel. Hálóval, szigonnyal, varsával. Akinek rárúgott a kertje a folyóra, az a varsa mellett éjjeli horoggal fogta. Betettük este a varsát, az éjjeli horgot. Kámforral bé volt szagosítva a máj, ez vitte a szagot tovább a vízben, s a hal megkereste, hogy honnan jön a szag. Érdekes, kárász ― ezüstkárász ― nem volt akkor. Később jött be s szaporodott el. Harcsa, az volt. A malmoknál nagy gátak voltak, ezek felfogták a vizet, azon a szakaszon lassú, mély vizek alakultak ki, s a harcsák beásták magukat a padmalyba. A farkukkal kikotorták a búvóhelyet. Dombora Mihály az éjjeli horgászatra is mond példát. Karbidlámpával térdig beálltak a folyóba. Az is megtörtént, hogy hátulról eléfutott a csuka, s a fényben megállott. Ilyen a hal. Az ötágú szigonyt csak bele kellett vágni. Télen léket vágtak, s ha belevilágítottak, volt eset, amikor látták, hogy öt-hat márna is egymás mellett fekszik, oldalukkal súrolják egymást, s ha a középsőt megszúrta, és kiemelte a halász, a többi úgy sem menekült el. Tudták, hogy hol vermel a hal. Oda vágtak léket. Nyáron zobolórúddal hajtották ki a halakat a búvóhelyükről, hogy belemeneküljenek a hálóba. Az egyik halász a sarkával lenyomta a háló alsó felét a víz fenekére, s kiáltott: zobold meg jól! A zoboló erre szurkálni kezdte a padmalyt. Volt eset, amikor akkora harcsa futott neki a hálónak, hogy kiszakította a halfogó ember sarka alól, s az egészet magával vitte. Miután megszigorították az ellenőrzést, egyikük kinn állott a parton, s ha gyanús személy közeledett, akkor beszólt a benn lévőknek, s azok hirtelen elrejtették a halfogó szerszámokat. Halásztak maszlaggal is. Puliszkába hengergették a maszlagot, belehajigálták a vízbe, a halak felszedték, s innen ered a mondás, hogy ,,Szédeleg, mint a maszlagos hal". A víz színén szédelgő halakat csak össze kellett fogdosni. Aztán ott voltak a tavak! A Feketeügy évenként kétszer megjárta magát, a halak kinn maradtak a Rétyi Nyír, a Komollói Nyír tavaiban. Ott volt a Fészis-tó, Kóréh tava, Sylvester tava, Cseke-tó, Kupán-tó. Ezeket többnyire a gazdáikról nevezték el. (A Kupán családnév is, de a tavirózsát is kupánvirágnak hívták a helybeliek.) Áradás után a Nyírből jött ki a víz. Tele volt hallal. Dr. Nagy Lajos egy szuszra, mindannyiunk tetszésére azt is elmondja, hogy a Feketeügy természetes folyásának megváltoztatásával, a hatalmas hurkok ― meanderek ― kivágásával a legnagyobb ostobaságot, s a legsúlyosabb merényletet követték el a vízi világ ellen. Megszűntek a kiváló haltartó helyek. A víz most sebesen suhan alá a gátak közé szorított új mederben. De nem is ez a legnagyobb baj. A Szépmező keleti peremét valaha a Feketeügy mardosta ― olvasmányaimból ismerem, hogy a Kárpátok hegyképződési folyamata még nem szűnt meg, évenként egy centiméternyit emelkedik a hegylánc, s ez a Feketeügy medrének vonalát nyomja Szépmező felé, s ezért alakult ki Komolló térségében az a terasz, amelynek az oldalában a homokbányák, az akácosok vannak. (Nehogy valaki számon kérje rajtam az évi egycentis Kárpát-koszorú növekedést, mert az természetes, az állat és most már főleg az ember okozta erózió ennél nagyobb tömegű takarót moshat, taposhat le a hegyekről.) Nos, Szépmező, mint egy folyami üledékből kialakult fennsík, Komolló térségében források formájában buggyantja elő a hatalmas területen elnyelt vizet. Ez a folyamatos szivárgás a megépített gátak miatt nem tud a maga természetes útján befolyni a Feketeügy medrébe, s ennek következménye, hogy a Komollói házak pincéi vízzel megtelnek. A magát mindentudónak képzelő ember, ha belenyúl a természet rendjébe, a legtöbb esetben nem tudja felmérni, mekkora károkat okoz. Ezért kell minden változtatásra, beavatkozásra nagyon odafigyelni. A Rétyi Nyír tórendszerét egyrészt a Feketeügy ,,szabályozásával", másrészt a nyír lecsapolásával semmisítettek meg. Közvetlen környezetünkben félelmetesebb és ostobább természetpusztítást aligha műveltek. A kérdéssel valaha ― az átkosban ― magam is foglalkoztam, s riportsorozatomban némi fondorlattal ki lehetett mondani és mutatni, hogy az a 198 hektár, amelyet akkor ,,átadtak" a mezőgazdaságnak, a Nyír pusztulását is jelenti. Hogy miért? A kisebb-nagyobb tavakat lecsapolták, a Nyír peremén hatalmas árkot ástak, ez leszívta a térség vizét, mélyre süllyesztette a talajvíz szintjét, megszüntette a tavak közti felszíni, kifolyásos-befolyásos kapcsolatot. Dombora Mihály, a dolgok jó ismerője, más oldalról közelíti meg ezt a ,,vízrendészeti ügyet", az a kettő híján kétszáz hektár terület ugyanis az első esztendőkben ontotta a pityókát és a rozsot, de a művelését abba kellett hagyni, mert a vaddisznók mindent kitúrnak, megesznek, és tönkretesznek. S ha valaki szól, hogy ni, ez micsoda dolog, azt mondják: kerítse be a földjét. Aztán a környék vízrendszerének megmérgezésében és tönkretételében az utolsó nagy lökést az iparosítás adta. Előbb a várhegyi sertéstelep mérgezte a Feketeügyet, aztán a kézdivásárhelyi keményítőgyár. Dr. Nagy Lajos közbeszól: Levente fia akkora vergődő halat fogott ki a mérgezés után, hogy a feje a bicikli kormányán volt, s a farka hátul lelógott a járgányról. Szereti-e a székely a halat? Nos, végül is, megkérdezem Dombora Mihályt, hogy szereti-e a székely ember a halat? Határozott igen a válasz. Zsírban megsütötték. (Az olaj csak később vált általánossá.) Mindennap friss halat fogtak, s ezt ették. Ha többet fogtak, azt kisütve eltették. Néhány napig elállt. Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy Dombora Mihály kijelentette: nem főztük a halat. A halászlét nem ismerték. Ott ülünk a Madaras Daniék nyolcvanliteres üstje mellett. A halászlé aromája csiklandozza az orrunkat, a lé színe a színérzékünket serkenti, Jánosi Imre elkezdené porciózni a mennyei eledelt, de kiderül, hogy: 1. nincs kenyér. (A környéken sincs.) 2. Nincs edény, s evőeszköz, csak annyi, amennyit a családjuk saját használatra magával hozott, mert ez nem az ő tisztjük. Ők csak a halászléfőzésre vállalkoztak, s még a kurta fát is hozták magukkal. 3. Nincs asztal, nincs szék, nincs pad. Márpedig a macskaeledel számára tervezett műanyag tányért ölben tartva nehéz lenne egyensúlyozni. És mindennek a tetejében ― ebben valószínű a faggatózásaimmal nekem is szerepem lehetett ― egy csomag szupercsípős paprika is belekerült a levesbe. Lángolt a lé. Madaras Daninak nem sikerült elmondanom ― elment a helyről is ―, hogy mindezek ellenére a halászlé igen finom volt. S olyan az ember természete, hogy akik a mesterszakácsművekből ettek, éppen e balekségek miatt erre fognak emlékezni, és nem a vattacukorra.
