Az embernek tényleg az a meggyőződése alakul ki: soha nagyobb prédálás nem folyt a közpénzek dolgában, az unió második legszegényebb államában még mindig a köztulajdonban lévő javak fosztogatása folyik, még mindig az a módi, hogy az állam rovására próbál meggazdagodni, felkapaszkodni az újharácsolók osztálya. Huszonöt év sem volt elég véget vetni annak a gyalázatos kurzusnak, mely abban összegezhető, hogy az egykori nómenklatúra párthatalmát a gazdaságba menti át: szétosztja tagjai között, amit a kondukátor rezsimje népéből kipréselt. A Nagy Kormányos huszonöt évig sanyargatta nemzetét s vele azokat, akiket balsorsuk uralma alá adott. A felhalmozott vagyonról hamar kiderült: versenyképtelensége miatt jó része nem sokat ér, de arra azért futotta belőle, hogy  például ócskavasként egyének meggazdagodását elősegítse. Az „újkapitalisták” születésénél azonban olyan élősdiség bábáskodott, mely eurokonform gazdasági elitet nem hozhatott világra, s az továbbra is csak azt nézte, hogyan forgathatná ki a közt abból, amije még maradt, illetve hogyan tapadjon rá vérszopóként az államra, miként csapolja meg annak jövedelmeit.
Európa keletének szerencsésebb országaiban e kurzus megfordulni látszik, az államok igyekeznek az energiatermelés és -elosztás hálózatait visszaszerezni, befolyásuk alá vonni, hogy a lakosság életét rezsicsökkentéssel, kiadási könnyítésekkel tegyék elviselhetőbbé. A szükséges állami monopóliumok fenntartásának messzemenő az indokoltsága. Nálunk még mindig a tönkretett vasúti személyszállítás sorsára, ebek harmincadjára kívánják juttatni a maradék állami vagyont, csődbe taszítva a létfontosságú közszolgáltatásokat. Egészségügy, közoktatás, közszállítás, infrastruktúra, minden összeomlani látszik, egyik napról a másikra tengődik – de az állam nemzeti marad, alkotmányozás zajlik, mintha egyéb gondunk nem lenne. Ekkora felelőtlenség láttán az embernek a román közmondás jut eszébe, mely az országégésben is fésülködő vénasszonyról szól.