A hercegnő öltözetét nem utánozhattam, ő mindig rendkívül különleges, drága ruhákat viselt, de az én ruhámnak is klasszikus szabásúnak, méltóságteljesnek kellett lennie. Meg­jelené­semmel tekintélyt kellett sugároznom, de anélkül, hogy a látványos, sajtónak vagy netán férfiszemnek tetsző pózokat kereshettem volna. És ami a legfontosabb: úgy kellett forgolódnom-viselkednem a hercegnő körül, hogy nyilvánvaló legyen: én vagyok a szolga. A korabeli párizsi divat színes, papagájos, strucctollas, állati vagy műszőrmés, feltűnést kereső ötletei messze álltak az uralkodóházi személyek világától. Öltözködésre protokollpénzalapot nem kaptam. Én több száz vagy esetleg több ezer frankot nem költhettem erre a célra, tehát legtöbbször másodkézből vettem, de mindig a jó minőségre és klasszikus ízlésre kellett törekednem. Van pár féltve őrzött „történelmi” ruhám, melyet ajándékba kaptam a hercegnőtől. És ahogy a Wallis Simpson körüli legenda máig sem csitult el, potenciális értékük napról napra növekszik. Kaptam tőle emléktárgyként egy nyakkendőt is, belevarrva a hercegnő monogramja. Sokszor hordtam a nyakamon abban a hitben, hogy szerencsét hozhat.
A hercegnő szobája különlegesen szép kék színben, ún. Wallis-kékben pompázott, ez a megnevezés örökre gyökeret vert a szak­irodalomban. Honnan eredt ez a különleges kék? Őfelsége alapjában nem volt szép nő, ám gyönyörű kék szemének színét szavakban nehezen tudom érzékeltetni. Meggyőződésem, hogy a fiatal királyt ezzel hódította meg. Jókedvében úgy világított a hercegnő szeme, mint a tiszta égbolt. Ha mérges lett, beszürkült, amikor kifáradt, tengerzöld színűvé változott.
Nem volt ellenszenves nő, de mindig tartotta magát a rangjához. Mindenhova bele volt írva a két W betű: Wallis Windsor. Azt nem szerette, ha „son altesse royal” néven, franciásan köszöntötte valaki, de eltűrte. Már említettem: azt, hogy jó napot vagy jó estét, csak magunk közt használhattuk. Mindig harmadik személyben kellett hozzá szólnunk, és amikor távoztunk, nem szabadott hátat fordítanunk neki. Hátrálva mentünk kifelé, és meg kellett hajolnunk előtte. Ezüsttálból evett arany­kanállal, a leghíresebb porcelánok, velencei kristályok voltak az asztalán, mindegyikbe beleírva a neve, jelezve, hogy az a tárgy különleges megrendelésre készült. Az ágyneműjét pedig gyönyörű fehér organzából varrták, és mindegyikbe belehímeztette monogramját. Férje halála után ebből a magasságból kellett leszállnia, lassan mindenét elveszítve.
Négy évig nagyon sokat szenvedett. Meg­bénult, de úgy, hogy a térde végül az orrát érte, és amikor meghalt, meg kellett kötni a lábát, hogy kihúzzák. Valamivel azelőtt, amikor még tudott beszélgetni, de már semmije és senkije sem volt, éjjel mellette ültem. Si­mogattam a fejét, hogy tudjon elaludni, és mint kisfiamnak annak idején, mondogattam:
– Kicsi nyuszi...!
– Elvira! What is this (mit jelent): kicsi... nyaszi? – kérdezett rám.
– Nagyon kérem Őfelségét, ne haragudjék meg amiatt, amit mondtam. Nálunk, magyaroknál, akit nagyon szeretnek, annak mondják, hogy kicsi nyuszi. My little rabbit – így fordíthatnám le angolra.
Elmosolyodott, és azt mondta:
– You are my darling. You are my little sister. (Maga az én drágám, maga az én kicsi nővérem.)
Ettől a pillanattól körülbelül még két hónapig tudott beszélni. Ekkor kerültünk nagyon közel egymáshoz. Elárulta nekem, hogy amikor a nővéri állást meghirdették, több mint százhatvanan jelentkeztek, de én nyertem el tetszését, s ez nemcsak annak köszönhető, hogy a legjobb klinikákon dolgoztam azelőtt, és az orvoslás majdnem minden szakterületén, hanem annak is, hogy magyarnak és erdélyinek (!) vallottam magam. A hercegnő nyilvánvalóan a férjétől értesült arról, hogy II. Erzsébet királynőnek a dédanyja (az erdőszentgyörgyi Rhédey Klaudia bárónő) magyar volt. És azonmód nyert ügyem lett!
A minden női szépségétől megfosztott, halálos beteg világhírű asszony ágya mellett ülve némán, döbbenettel nyugtáztam, hogy minek is köszönhettem életem legnagyobb szerencséjét. Íme, mekkora tisztességet jelent – néha – a zajos nagyvilágban erdélyi magyarnak lenni!
A világ egykor első asszonya olyan nyomorúságos körülmények közt végezte életét, hogy ilyet az ún. harmadik világban, egy vidéki kórházban sem lehet látni. Pedig még jócskán akadtak értéktárgyak a házban. Egyre feltűnőbbé vált számomra, hogy ezek napról napra elfogynak. Az, hogy mi, a szolgák loptunk volna: magasságos képtelenség! De vajon ki garázdálkodhatott? Én például mindig csak az első emeletig mentem, ahol nekem dolgom volt. Egyszer leküldtek a földszintre, hogy hozzak fel valamit. Fo­galmam sem volt, merre kell mennem.
– Maga tíz éve itt dolgozik, és nem tudja, mi van a földszinten? – csodálkozott mâitre Blum.
– Nekem ott nem volt, mit keresnem – mondtam. – Én bejöttem a kapun, felmentem a lépcsőn, és be a hercegnő szobájába. A fürdőszobában levetkőztem, ott hagytam a dolgaimat. Hogy alul mi volt, nem tudom, oda nem jutottam. Tehát ha valami elveszett, az én ujjlenyomataimat nem fogják rajta megtalálni. (Mâitre Blum nagyot nézett az éles hangnem hallatán, de nem szólt.)
Felháborítónak találtam azt a közönyt, ahogyan a beteg hercegnővel viselkedtek, még akkor is, ha menthetetlen volt. A nyomorúságos állapotról fényképeket készítettem abban a reményben, hogy Erzsébet királynő lelkét, aki gyakran járt a Manoirban, sikerül megpuhítanom. Kétszer is átmentem Londonba betegemnek emberi, keresztényi megértést, valamiféle „kegyelmet” kérni. Először be sem engedtek a királyi audienciára. Másodszor a nagy canterburyi katedrális érsekénél kértem kihallgatást az ügyben. Szí­vélyesen fogadott, meghallgatott, megnézte a fényképeket, együttérzését fejezte ki velem, annyira, hogy ebédre is ott tartott (!), de bevallotta: ő nem tud közbenjárni. Wallis Simpson még csak nemesi származással sem dicsekedhetett, emiatt lenézték. Maradt tehát egyedül és nyomorúságban, egy semmiházi kórházi vaságyban, mely falra aggatott műanyag fóliákkal volt körbekerítve. Az elrettentő fényképek egyikét és az utolsó évek-napok történetét csak két évvel a haláleset után adtam ki a sajtónak. Az adminisztráció gondatlansága odáig fajult, hogy a szobában egerek szaladgáltak, a függönyök szakadtak voltak. Mâitre Blum a végén parancsba próbálta adni, hogy ne költsünk többé semmire. Már azt is sokallta, hogy az orvost, az orvosságot, a nővéreket, köztük engem fizetnie kellett, pedig volt költségvetési alapjuk! Adott pillanatban a zsarnok Suzanne Blum le is szidott, amikor látta, hogy mézet viszek a betegnek, pedig azt nem a királyi költségvetés terhére vásároltam, hanem saját zsebemből fizettem. Tudtam, hogy nincs veszítenivalóm, nem is hederítettem rá.
Az utolsó négy évben már olyan állapotban volt Őfelsége, hogy őt szívvel-lélekkel kellett kezelni, még akkor is, ha némelyek nem így gondolkoztak. A vége felé már az orvosa sem sietett a segítségére. Szóltam például, hogy ismét gyomorvérzés lépett fel, erre azt üzente, csináljam úgy, ahogy azt ilyenkor szokták. Egyszer nővér kolléganőmmel összevesztünk, sőt, össze is verekedtünk, de kegyetlenül. Észrevettem ugyanis, hogy mérgezni kezdte Őfelségét. Nozinant adott, és amikor én este hétkor megérkeztem, olyan volt a beteg bőrének egész felülete, mintha harmatcseppek lettek volna rajta. Egyszer aztán váltáskor észrevettem, mit csinál. Az orvos által felírt öt csepp helyett találomra, talán egy egész köbcentivel loccsantott be a gyógyszerből. Nekiugrottam! Erre kolléganőm azt mondta, hogy kém vagyok, besúgó, és pofon ütött. Én sem hagytam magam! Úgy megtaszítottam, hogy leesett a lépcsőn, aztán felhívtam a doktort, elmeséltem, mi történt. Így teltek-múltak utolsó napjaink a windsori hercegnő szolgálatában.
Egy párnahuzatot és utolsó ingecskéjét én készítettem a hercegnőnek mint egykori „varrónő”. Kék és rózsaszín virágocskák voltak benne, a kék természetesen az ő kedvenc színárnyalata. Hogy mekkora örömet szereztem vele, azt a tekintetéből, szeme színárnyalatának változásából tudtam kiérezni. De napról napra tovább romlott az állapota, ugyanis már a nyelőcsöve is megbénult, ezentúl szondán keresztül adtunk neki enni. Már említettem, hogy nagyon szerette a mézet. Azt a csövön át lejuttattam a gyomorba. Beszélgetni már nem tudott, de értette amit mondtam neki.
– Jólesik a méz Őfelségének?
Intett a szemével, hogy jól, pedig már nem érezhette az ízét.
Íme: egy embernek még halálközeli állapotban is örömet lehet szerezni egy színes ruhadarabbal, édességgel, de leginkább egy cseppnyi emberséggel.
A hercegnő halála előtt két nappal azt álmodtam, hogy betegágyától piros szőnyeg volt kiterítve a kapuig. Reggel, amikor felébredtem, már sejtettem, hogy ez az ő útja. Csak érdekességként mondom, hogy amikor temették, az angliai Windsor-kastély templomában is piros szőnyeg (!) volt leterítve. De történt még egy, ez is előjel. A Manoir kapuján volt egy díszítés, korona formájú. Délelőtt, amikor hazaindultam, a dísz kétfelé volt törve, egyik darabja kint hevert az utcán.
Amikor a hercegnő meghalt, nem én voltam szolgálatban, s mire odaérkeztem, már koporsóban feküdt, lezárva. Megkértem, nyissák ki a fedelet, hogy búcsút vehessek tőle, mert főleg azután, hogy olyan szerencsétlen lett, én lelkileg is mellette álltam. Úgy éreztem, tartozom ennek az asszonynak ezzel, minekutána neki köszönhettem, hogy akkora magaslatra kerülhettem, melyről már halála előtt sok híres embert én gondozhattam a betegágyában, és egyszerű nővérként általa lettem közismertté a nagyvilágban.
Ki is nyitották a koporsót. A világ egykori legelső asszonyának feje neki volt dőlve a deszkának, alatta az utolsó monogramos kis párna, és testén az a hálóing, amelyet én varrtam neki. Ezt különlegesen úgy szabtam, hogy hátul nyitva volt, érthető okokból. És így ment el koldusszegényen az, akit a világ legelegánsabb asszonyának nevezett valamikor a sajtó. A döbbenetes tények láttán eszembe jutott Vajna nagymamám, akit fia nemesasszonyból koldussá tett. Utolsó találkozásunkkor (Moszk­vába készültem) ő a kovásznai öregotthon vaskerítése mögött állt, én pedig kívül.
– Ellike, Isten áldjon! Mi az életben nem fogjuk viszontlátni egymást – így búcsúzott el tőlem.
Őt is koldusszegényként temették tehát, de amint azt már említettem, abban a gyönyörű fekete báli ruhában, melyet ő maga vásárolt Bécsben.

(folytatjuk)