Vagy legalábbis azon gondolkodnak, a jelek szerint ugyanis, tizennyolc évvel a rendszerváltás után még mindig az elméleti vita az aktuális, nem pedig a gyakorlati kérdések.

Csutak István napokban nyilvánosságra hozott, vitaindítónak szánt írása ugyanis minden erénye mellett két dolgot tükröz elsősorban. Az egyik, hogy még mindig nem a cselekvés ideje érkezett el, hanem az eszmecseréé, a vitáé, amely bármennyire konstruktív legyen is, mégiscsak messze áll még a konkrét lépésektől. A másik pedig, hogy még a Csutak István által elitnek nevezett réteg is — amely politikusokból, vállalkozókból, értelmiségiekből és véleményformálókból áll — sokszor éppen a fától nem veszi észre az erdőt. Erre a látószögre utal az is, hogy a székek közötti versengést teszi felelőssé minden vélt vagy valós negatívumért. Azért említek vélt és valós negatívumot, mert azt például igazán nem lehet kárhoztatni, hogy a székely városok többsége igyekszik saját színtársulatot működtetni. Az viszont valóban probléma, hogy nem rendezik meg például a székely színházak fesztiválját.

Hiba lenne azonban a székek közötti versengést okolni Székelyföld lemaradásáért. Egyrészt azért, mert még az elit sem képes évszázados hagyományokkal szembefordulni és azokat a modernizáció jegyében megsemmisíteni. (Mellesleg nem hasonlítana ez kissé a kommunista rezsim agymosási kísérletéhez?) Másrészt pedig alapigazság, hogy a fejlődés mozgatórugója, a modernizáció alapja éppen a verseny.

Csak meg kell találni azt a keretet, amelyben ez a rivalizáció termékeny lehet. Ehhez pedig elengedhetetlen a Csutak István által is szorgalmazott egységes jövőkép, székelyföldi fejlesztési stratégia. Ám minden stratégiának eszközökre kell alapulnia, ha nem egyszerű légvárról, valóságtól elrugaszkodott konstrukcióról akarunk beszélni. Az eszközök egyike pedig éppenséggel a székek közötti rivalizació. Mert vajon mi a könnyebb? Szakítani a többszázados hagyománnyal, gondolkodásmóddal, erőltetett menetben modernizálni? Vagy pedig furfangos módon számolni vele és kihasználni azt?