Régi riportalanyom, Bartha Lukács bácsi Kiskászonból telefonon kívánt boldog új esztendőt. Idős, magányos férfi, nagyothalló, ezért a bekapcsolt televízió háttérszövegét is hallom a telefonban, s Luki bácsi emelt hangon kiabálja, hogy ,,ezért nem a románok a hibásak, hanem mi, a magyarok. Mi se vagyunk jobbak."
Elvben egyetértek véle, várom a fejleményeket, a konkrétumokat.
És mondja: ,,Kéréssel fordultam a szentléleki tanácshoz. Magyarul írom, amit kell, mert románul nem is tudok. De tudja, mit csinálnak ott? Megmondom: románul válaszolnak. Szentlélekről Kiskászonba. Nekem, aki nem tudok románul. Hát, mondja meg, ezért a románok a hibásak? Nem, nem ők. Mi csináljuk ezt magunknak. Mi, magyarok."
Tudom, természetesen, tudom. Luki bácsi egyébként azért keresett, hogy elpanaszolja, még mindig nem tudta elintézni, hogy a szovjet hadifogságban töltött időkért megkapja a kárpótlást. Most már budapesti papírja is van, hogy igenis, hadifogoly volt. Legutóbb azt tanácsolták neki, hogy vigye a papírjait Kézdivásárhelyre valami Attilához. De miként vigye, ha nem tud járni? Fáj a lába.
Telefonálni, azt tud. De telefonon nem tudja intézni ezeket az ügyeket. Szóval, se románul, se járni nem tud. De él, s nagy időket átélt és túlélt idős ember. Gyámolításra szorulna.
Én nem tudom, valaha valakik fel tudták-e vállalni az elesett idős és beteges emberek ügyének intézését. Egyházi, világi szervezetek, rokonok, baráti körök.
Romlanának a közösségeket megtartó emberi viszonyok, degradálódnának az emberi kapcsolatok?
