A budapesti parlament törvénybe foglalta, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
A magyar Országgyűlés nemzeti emléknappá nyilvánította tehát június 4-ét. Mivel tragikus eseményt idézünk fel, nemzeti gyásznapként élt és él tudatunkban. Hiszen az első világháborút lezáró, Párizs környéki békeszerződések közül a Magyarországot sújtó trianoni valóságos büntetés volt. A Magyar Királyság elveszítette területének kétharmadát, a magyarság egyharmada hirtelen más országok fennhatósága alatt találta magát anélkül, hogy helyet változtatott volna.
De mit is teszünk június 4-én? Miként tegnap is, mindenképpen megemlékezünk a nemzetet ért tragédiáról, de fontos lenne, hogy a nemzeti összetartozásra is összpontosítsunk – ha gyakran nem éppen a széthúzás jellemezné társadalmunkat, magyar közösségünket.
A régi traumát feldolgozva, abból újjáépítkezve legfőbb feladatunk az lenne, hogy ne csak a kinyilvánítás szintjén jelenítsük meg az összetartozást, hanem a közösségünkért való cselekvésben is tükröződjék, hisz jelenlegi helyzetünkben erre igen nagy a szükség. Amikor fejünk fölött kívánnak dönteni sorsunkról – lásd az alkotmánymódosító tervezetet, mely egy tegnap elfogadott módosítás szerint a fejlesztési régiókat immár közigazgatási hatáskörrel ruházná fel, s számbeli kisebbségbe sodornának a szülőföldünket beolvasztó, immár adminisztratív jogkörökkel rendelkező térségben –, de egyéb, a nemzeti közösségünket érintő kérdésekben is, jelképeink védelmétől az autonómia­küzdelmünkig, csak együttesen felemelt szónak lehet hatása, mert széthúzó közösséget könnyebb megosztani.
Június 4-e mai üzenete, hogy ne csak sebeinket nyalogassuk, ne csak emlékezzünk, hanem fogjunk össze, és a nemzeti összetartozás napjából erőt merítsünk küzdelmeinkhez.