Iszonyúan megszépül minden a végén.
A beázott plafon és a huzatos folyosók szélén
csattanó ajtó zörgő kilincse, lenolaj szaga;
az ablakpárkányok résein behulló hó illata.
Egyenruhák kopott kékje villan fel szemedben,
s hallod, mit négy évig sohasem – a termedben:
a csengőt.
Valahogy áttetszővé válik minden a végén.
A szünetek zajában vizespoharak zenéjét
hallod; s leülepszik, ihatóvá válik
a bősz sodrású hegyi patak, mely játszik
velünk, kerekre csiszolt vulkáni kövekkel,
s tovagördít, nem törődve a tömeggel:
külön-külön.
Mérhetetlen csenddé olvad a múlt a végén.
Könny és haragos szó most már elvész,
s egyéni rossz szokásaink egyetlen nagy eszmény
porszemei csak; épphogy megpihentél,
már enyész az alig megtalált szeretet s remény.
Emlékeink közös koszorúja rajtad, ne félj,
gyerekkor.
Meghalunk egymásban,
s újjáleszünk külön-külön,
múltunk közös mezsgyéjén áll,
áll az iskola.
.jpg)
