A hercegnő koporsója Bois de Boulogne-ból a párizsi anglikán templomba került, ahonnan egy búcsúszertartás után a reptérre szállították. Onnan a királyi udvar repülőgépe vitte át angol földre.
A koporsót tehát Londonból átkísértük a windsori kastélyba, ahol a Szent György-kápolnában fogadták. Döbbenetes volt látnom, hogy piros szőnyeg van a templomban, úgy, ahogyan azt megálmodtam napokkal azelőtt, pedig soha addig ilyen magas rangú temetésen nem jártam. Canterbury érseke fogadta az elhunytat. A ceremónia pontos leírását ma is őrzöm, egy vaskos füzetke, mindenre alaposan kitért, hogy például a windsori kastély melyik kapuján ki megy be és hová helyezkedik el, hány órakor stb. A gyönyörű gótikus kápolna galériáiban a királyi család addig elhunyt jeles személyei fekszenek. Mivel Wallisnak hozzátartozója nem volt, az egyik oldalon mi, a személyzete álltunk sorfalat a ravatal mellett, a szemközti soron pedig Mária anyakirálynő, II. Erzsébet királynő, a férje (Edinburgh hercege), Diana és férje, Károly herceg helyezkedett el az első padsorban.
Körülbelül másfél órát tartott a templomi szertartás, a beszédekben többször elhangzott, hogy az elhunytnak felelnie kell tetteiért a Teremtő előtt (vajon arra céloztak, hogy elcsábította a királyt, VIII. Edwardot?), majd tizenkét pirosba-feketébe, aranyzsinóros egyenruhába öltözött testőr vállára vette a koporsót. A canterburyi érsek ment előttük, akinél hetekkel azelőtt kihallgatáson voltam. A kápolnából a kastélykertbe vitték a halottat, arra a füves területre, ahol VIII. Edwardot is eltemették. A megbüntetett, száműzött királynak ugyanis nem járt nyughely a Szent György-kápolnában, kint a kertben mindössze egy földre helyezett márványtábla jelzi hamvainak a helyét. Életének végzetes (?) szerelme, Wallis melléje került, egyszerűen elföldelték. Ide, a kertbe a koporsót csak az anyakirálynő, továbbá II. Erzsébet királynő, a férje, Diana hercegnő és férje, Charles kísérte ki, az utóbbi pár akkor még együtt élt. Részünkről az egész párizsi küldöttség sírközelben állhatott, miközben a koporsón a rálapátolt rögök kopogtak.
II. Erzsébet királynő ismert engem, már említettem, hogy többször látogatott be Wallishoz, amikor Párizsban járt. A temetésnek ezt a nagyközönségtől távol álló pillanatát használtam ki arra, hogy természetesen megfelelő udvariassági formulák közepette „leszólítsam” a királynőt, és tolmácsoljam neki Wallis of Windsor üzenetét, melyet a hercegnő egyfajta végakaratként bízott rám még akkor, amikor állapota az utolsó fázisba lépett, de még tudtunk értekezni.
– Elvira! Ha megtudja, hogy a férjem mellé helyeznek holtom után, és nem jeltelen sírba, valamelyik köztemető peremén, a koldusok, a névtelen csavargók, csatornalakók közé, akkor arra kérem, valahogy juttassa el a királynőnek a köszönetemet. A Jóisten áldja meg a királynőt és a családot ezért a megbocsátó gesztusért! Kérem, így adja át szavaimat, végrendelkezett a hercegnő, aki tudatában volt, hogy súlyosra fordult az állapota, de annak is, hogy megalázó protokollintézkedésekre is számíthat halála után.
Remegett a térdem és a hangom is, miközben őfelségét, az angol királynőt leszólítva, egy szuszra elmondtam Wallis hercegnő üzenetét. A világ első asszonya meglepődött, de figyelmesen meghallgatott, aztán válaszolt is.
– A két világháború közt, amikor házasságot kötöttek, még egészen szigorú protokoll volt érvényben. Akkor ennek előírásaihoz igazodtunk. Azóta változott a helyzet – válaszolt II. Erzsébet, a királynő körülbelül ezekkel a szavakkal.
Ennyit mondott, én meghajoltam, megköszöntem, hogy meghallgatott, mire ő kezet nyújtott felém. Hál’ istennek, tudtam, mit kell tennem ilyenkor: kezet csókoltam a királynőnek.
*
Wallis halála után tehát a londoni ház formálisan megadta a Windsor hercegnőjének kijáró tiszteletet, de ridegen viselkedtek, mint valami mostohagyermekkel. Ennyi volt a kegyetlen végtisztesség, de kevésbé szigorú, mint tizennégy évvel azelőtt, amikor a vérrokonukat, VIII. Edwardot temették. Wallis ekkor egyes-egyedül (!) ballagott a koporsó mögött, ki a kastélykertbe.
Hosszú száműzetés után tehát a hercegnő is visszatérhetett Angliába. Sokan jöttek el a temetésére az egész világból, leginkább Amerikából. Ott volt Hirohito japán császár is, mert amint mondtam, az ex király házaspár nagy életet élt párizsi száműzetése idején, hatalmas baráti körük volt. De más meghívottak is eljöttek, pl. Alexandre, a fodrász, ott volt a Dior divatház korabeli képviselője stb.
A temetésen közelről láthattam a legendás Diana hercegnőt is, a korabeli bulvársajtó főszereplőjét. Feltűnően gyönyörű nő volt. Amikor valakivel szóba elegyedett, kezdetben az illető szemébe nézett, de rövidesen lesütötte a tekintetét. Csak annyit szólt, amennyi minimálisan szükséges volt. Zárkózottsága szerintem abból eredhetett, hogy épp Wallis hercegnő példáján érzékelhette, miként bánnak az idegenekkel. Charles herceg egy egészen más, nyitott személynek tűnt, és látszott, hogy magabiztosan áll, magas rangjának és vagyonának megfelelően.
Diana évekkel későbbi tragikus halála engem is mélyen megrázott. Amikor balesetet szenvedett, én is autómban voltam, a forgalomban, a Pont de l’Alma aluljáró vidékén. Pillanatok alatt hatalmas torlódás keletkezett. Kiszálltam, mert nem lehetett továbbmenni, és amikor híre jött, hogy mi történt, megsirattam Dianát, mert a Bois de Boulogne-ban, abban a „mostoha” kastélyban, ahol Wallis hercegnő lakott, és ahol dolgoztam, ott kellett volna neki is berendezkednie a muzulmán (!) fiúval, aki udvarolt neki. Ugye, nem szükséges bővebb kommentár? De maradjak a temetésnél!
Érthető okból hatalmas sajtóvisszhangja volt, és a szerelmespár körüli pletykálódás tüze azóta is fel-fellobban. Mostanában afelett csámcsognak, hogy Wallis hermafrodita volt. Felelősségem tudatában kijelentem, hogy ez a titok nem tőlem reppent világgá. A hercegnő szexuálisan valóban férfi is volt. Ezt a rendellenességet fiatalabb korától orvosai, sőt, első két férje is észrevehette, de mindannyian titkolták. Emiatt attól a pillanattól, amikor magatehetetlenné vált, csakis én végezhettem az ő intim toalettjét, akarata szerint. (Ez volt a háttéroka a mindennapi tizenhat-tizennyolc órás műszakjaimnak.) De ha már erről a paranormalitásról világhálón beszélgetnek, elmondom, hogy nem volt súlyos az eset, a hercegnő sok szép, sőt, különleges nőies vonással rendelkezett, hangja sem volt férfias zöngéjű. Tény, hogy VIII. Edward képes volt lemondani a királyi trónról, csakhogy elvehesse Wallis Simpsont feleségül. Ez nem kis dolog világtörténelmi szempontból, szexuálpszichológiai értelemben még kevésbé. De Wallis is haláláig szerelmes volt a férjébe. Máig megrázó élmény: gyakran hallottam, hogy éjszakánként vagy lázálmában a hercegnő férjével beszélget hosszasan. (– David! My Darling...! Kedvesem, Dávidom! – így szólítgatta, és beszélgetett vele estélyekről, magas rangú ismeretségekről, Nixont gyakran emlegetve.)
A rendhagyó temetési szertartás után az újságírók engem is lerohantak. Ekkor került nevem, fényképem és a hercegnőről elejtett néhány mondatom a nagy napilapok vezércikkoldalára. Már említettem, hogy csak két évvel a temetés után adtam ki a sajtónak (a Sunday Mirrornak) a hercegnő halálos ágyáról, elképesztő nyomorúságáról készített képeimet, mégpedig dacból. Történt ugyanis, hogy utolsó béreinkről egyszerűen elfeledkeztek. Számottevő összegről lévén szó, megpróbáltam illedelmesen, a királyi udvari adminisztrációhoz írt levelekkel emlékeztetni őket szerződésbe foglalt jogaimra, de szóra sem méltattak. Aztán 1988 tavaszán, amikor közeledett Wallis halálának második évfordulója, újból elővette a sajtó a témát, és még csak nem is a naftalinból. Ismét felkerestek, és ekkor rukkoltam elő a „képriportommal”, csak hogy borsot törhessek az illetékesek orra alá. Időközben a szabad sajtóban minden részletkérdésre fény derült, többek közt arra, hogy Maître Blum miként vetette ki a hálót – idejében – a hercegnő után maradó Windsor-vagyonra. A Genfben működő korabeli Sotheby’s (valamiféle bizományi üzlet) révén a legendás értékű-szépségű ékszerek sorra gazdára találtak. Írva található (a Windsor – les bijoux d’un roman d’amour című ékszerkatalógusban), hogy pl. a hercegnő karórája, melyet nap mint nap a karján láttam, 700 000 svájci frankért kelt el. A katalógus szerint Margaret Thatcher is vásárolt Windsor-ékszert, Rothschild bárónő is, a jugoszláv Dimitrij hercegnő is, aki 65 000 svájci frankot adott egy egyszerű brossért, egy mongol is vásárolt a feleségének, és még sokan mások, de a listavezető Elisabeth Taylor marad, ő vitte el a legdrágábbat. Ekkora árak mellett az a 22 milliós adomány, amit a Pasteur Intézet kapott a hercegnő állítólagos végrendelete értelmében, kevésnek tűnik.
Maître Blum pár évvel a temetés után combnyaktörést szenvedett. Megtudtam, hogy a párizsi Amerikai Kórházba vitték, hát felkerestem egy csokor virággal és nem véletlenül egy doboz finom mézzel. Nem ismert meg, és csak akkor döbbentem a valóságra, amikor közölte, hogy megvakult időközben. ’94-ben meg is halt, Isten nyugtassa, ő engem is gyűlölt, mert a hercegnő pártján álltam. Amikor én is a nyugdíjkorhatárhoz érkeztem, akkor derült ki, hogy a Bois de Boulogne-ban ledolgozott tíz esztendőm nem szerepel a társadalombiztosítási nyilvántartásban, ezalatt nem történt befizetés, tehát nem kaphatok nyugdíjat utána. A királynőhöz is írtam egy folyamodványt, de mindhiába. (Visszaválaszolt, hogy nem az ő hatásköre.) Hogy ki lopta meg a jogaimat ilyen elképesztő módon, azt máig sem sikerült kiderítenem.
(folytatjuk)
