Demeter J. Ildikó
Vissza-visszatérő „érv” a román politikában, hogy a magyar közösségi igényeket, főleg a székelyföldi önrendelkezést már csak azért is meg kell tagadni, mert ha nem teszik, akkor a helyi többségben levő kisebbség bezárkózik, nem tanulja a román nyelvet, és – túl azon, hogy ez megengedhetetlen ebben az önmagát toleránsnak, demokratikusnak és európainak nevező államban – szegény elmaradott székelység nem fog érvényesülni a román környezetben.
Ez az aggodalom folyton felmerül azokban, akik egész sor „történelmi bizonyítékkal” és „személyes tapasztalattal” rendelkeznek arról, hogy valójában civilizálatlan ázsiai nép maradt a magyar, és emiatt semmiféle jogot nem formálhat arra, hogy beleszóljon az ország alaptörvényébe, közigazgatási felosztásába, fejlesztésébe, orvosképzésébe és egyáltalán, bármibe.
Ez a nóta elég régóta ismerős, és az sem újdonság, hogy nemcsak a szélsőjobb oldalról, hanem a kormánykoalícióból, a nemzeti retorikára elvileg kevésbé hajlamos szociáldemokrata és a már aggasztóan nacionalistává torzult liberális pártok soraiból is hallani lehet. Pedig ott igazán tudhatják, hiszen saját statisztikáik, kimutatásaik is igazolják – amihez egyébként elég lenne egyszerűen nyitott szemmel járni –, hogy nem Székelyföld a legszegényebb vidéke az országnak. A baj viszont éppen az, hogy a törvényhozással és országigazgatással megbízott vezetők nem nagyon akarnak nyitott szemmel járni.
Mert az rendben van – illetve nincs rendben, de a bukaresti eszköztárhoz tartozik –, hogy a magyar veszéllyel való riogatással próbálják elterelni a figyelmet a nagyobb gondokról, de amit ezzel takargatni próbálnak, az maga a nagy üresség. Hisz egyévi országlás után sem látni gazdasági fellendülést, az egészségügy és a tanügy továbbra is ezer sebből vérzik, a beruházások akadoznak, a fiatalok elvándorolnak, útjaink is egyre lyukasabbak, akárcsak a zsebeink. Épkézláb jövőépítő elképzelést nem hallottunk, mindenki másról beszél: Gigi Becaliról vagy a túlzó magyar követelésekről. Pedig ennél azért nagyobb a tét.
Jó lenne, ha nemcsak hangulatkeltéssel foglalkoznának azok, akik az ország sorsáról döntenek: jó lenne, ha már a románokért is kezdenének aggódni. Tudniillik ők sem nagyon érvényesülnek saját hazájukban. És attól sem lesz jobb sorsuk, ha az erdélyi magyaroktól minden jogot megtagadnak. Mi elsősorban azért aggódunk: ezt nem tudatosítják azok, akik olyan elszántan akarnak jót nekünk, kisebbségieknek, hogy a többséget észre sem veszik nagy igyekezetükben. Így ugyanis nagyon hiteltelen ez az irántunk való atyáskodó jóindulat. És borzasztóan kevés országkormányzó programnak.
