Sok olyasmi volt Szicíliában,

ami ma nincs, mert ma más világ van:

a hegyek akkor még az égig értek,

tetejükön hó meg jég fehérlett,

de némelyik tüzet is okádott,

s mint a jól megkelt cipó, olyan volt.

Sőt, az egyik legnagyobb tűzhányó

füstölgött is, füstje, mint a zászló,

és csak fütyült éjjelente

(azóta is fütyül egyre).

A hegyekben odvak öblösödtek:

volt hol laknia a medvenépnek;

el is volt az vackoron, borókán,

málnán, szedren, somon, szarvasgombán.

No, elég az hozzá, hogy egyszer, sok-sok éve, gombászni ment Leander, a medvekirály az ő Tóni fiával, s két vadász elrabolta tőle a kis Tónit. Leander épp csak egy percre hagyta egyedül a hegyoldalban, de a vadászoknak több se kellett, lecsaptak a magányos és védtelen bocsra, szorosan megkötözték, és mint valami csomagot, egy szakadék széléről leeresztették a völgybe.

Tóni! Tóni! Szólongatja,

de nem felel mackófia.

Csak a visszhang válaszolgat,

csak halálos csönd felelget.

Tanakodik: hol van hát?

A városba hurcolták?

Mit volt mit tenni, végül is hazakullogott a király, és azt mondta otthon, hogy meghalt, szakadékba zuhant a kicsinye. Az igazat nem merte bevallani, mert szégyent hozott volna vele királyi fejére. Miért hagyta, hogy elrabolják tőle Tónit?

Attól a naptól fogva nem volt nyugovása. Hányszor, de hányszor elképzelte, hogy leereszkedik az embernép közé, és megkeresi a csemetéjét! Csak hát mire menne egymagában? Egyetlen medveként a sok-sok ember közt? Láncra vernék, meg is ölnék! Így telt-múlt egyik év a másik után.

Egyszer aztán minden korábbinál cudarabb tél szakadt rájuk. A rettentő hidegben a medvék, medve létükre, a vastag bundájuk alatt is vacogtak. Egy szál fű nem sok, annyi sem kandikált ki a hó alól, és nekik nem maradt mit enniük. Éhségükben a kisebbecske bocsok meg a gyengébb idegzetű medvelányok egész éjszakákat átpityeregtek. Nem mehetett tovább ez így.

— Miért nem költözünk le a síkságra? — vetette föl végül az egyik mackó.

Tiszta reggeleken látni lehetett, hogy odalenn a völgyet nem fedi hólepel, s az emberházak kéményei füstöt pipálnak, jelezve, hogy odabenn ennivaló készül. Maga volt az a földi paradicsom. A medvék pedig órákon át csak álltak-álltak, és bámultak le a bérctetőkről, és nagyokat sóhajtottak.

— Költözzünk le, bizony! Jobb megküzdeni az emberekkel, mint idefönn éhen halni — mondták a merészebb medvék.

És mi tagadás, Leandernek, a királyuknak sem volt ellenére az ötlet: így legalább egy füst alatt a csemetéjét is megkeresheti. Mégiscsak biztonságosabb, ha az egész medvenép levonul. Az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt egy ilyen sereggel szembeszállnak.

Csak azt nem tudták a medvék, Leander király sem tudta, hogy kicsodák is valójában az emberek, milyen gonoszak és agyafúrtak, milyen rettentő fegyvereik vannak, milyen alattomos csapdákba csalják az állatokat. Nem tudták a medvék mindezt, nem féltek a medvék. És eldöntötték, el ők, hogy a hegyekből a síkságra költöznek.