Mondom hát, mit nem regéltek el még:
hogy foglalták el Szicíliát a medvék.
Tudni kell, hogy régestelen réges-
rég az ember volt vad, s a vad emberséges.
Sok olyasmi volt Szicíliában,
ami ma nincs, mert ma más világ van:
a hegyek akkor még az égig értek,
tetejükön hó meg jég fehérlett,
de némelyik tüzet is okádott,
s mint a jól megkelt cipó, olyan volt.
Sőt, az egyik legnagyobb tűzhányó
füstölgött is, füstje, mint a zászló,
és csak fütyült éjjelente
(azóta is fütyül egyre).
A hegyekben odvak öblösödtek:
volt hol laknia a medvenépnek;
el is volt az vackoron, borókán,
málnán, szedren, somon, szarvasgombán.
No, elég az hozzá, hogy egyszer, sok-sok éve, gombászni ment Leander, a medvekirály az ő Tóni fiával, s két vadász elrabolta tőle a kis Tónit. Leander épp csak egy percre hagyta egyedül a hegyoldalban, de a vadászoknak több se kellett, lecsaptak a magányos és védtelen bocsra, szorosan megkötözték, és mint valami csomagot, egy szakadék széléről leeresztették a völgybe.
Tóni! Tóni! Szólongatja,
de nem felel mackófia.
Csak a visszhang válaszolgat,
csak halálos csönd felelget.
Tanakodik: hol van hát?
A városba hurcolták?
Mit volt mit tenni, végül is hazakullogott a király, és azt mondta otthon, hogy meghalt, szakadékba zuhant a kicsinye. Az igazat nem merte bevallani, mert szégyent hozott volna vele királyi fejére. Miért hagyta, hogy elrabolják tőle Tónit?
Attól a naptól fogva nem volt nyugovása. Hányszor, de hányszor elképzelte, hogy leereszkedik az embernép közé, és megkeresi a csemetéjét! Csak hát mire menne egymagában? Egyetlen medveként a sok-sok ember közt? Láncra vernék, meg is ölnék! Így telt-múlt egyik év a másik után.
Egyszer aztán minden korábbinál cudarabb tél szakadt rájuk. A rettentő hidegben a medvék, medve létükre, a vastag bundájuk alatt is vacogtak. Egy szál fű nem sok, annyi sem kandikált ki a hó alól, és nekik nem maradt mit enniük. Éhségükben a kisebbecske bocsok meg a gyengébb idegzetű medvelányok egész éjszakákat átpityeregtek. Nem mehetett tovább ez így.
— Miért nem költözünk le a síkságra? — vetette föl végül az egyik mackó.
Tiszta reggeleken látni lehetett, hogy odalenn a völgyet nem fedi hólepel, s az emberházak kéményei füstöt pipálnak, jelezve, hogy odabenn ennivaló készül. Maga volt az a földi paradicsom. A medvék pedig órákon át csak álltak-álltak, és bámultak le a bérctetőkről, és nagyokat sóhajtottak.
— Költözzünk le, bizony! Jobb megküzdeni az emberekkel, mint idefönn éhen halni — mondták a merészebb medvék.
És mi tagadás, Leandernek, a királyuknak sem volt ellenére az ötlet: így legalább egy füst alatt a csemetéjét is megkeresheti. Mégiscsak biztonságosabb, ha az egész medvenép levonul. Az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt egy ilyen sereggel szembeszállnak.
Csak azt nem tudták a medvék, Leander király sem tudta, hogy kicsodák is valójában az emberek, milyen gonoszak és agyafúrtak, milyen rettentő fegyvereik vannak, milyen alattomos csapdákba csalják az állatokat. Nem tudták a medvék mindezt, nem féltek a medvék. És eldöntötték, el ők, hogy a hegyekből a síkságra költöznek.