Június 4-én, az összetartozás napján, mint annyi sokszor, a gyulai Almássy-kastély kertjében megcsonkulva álló Erkel fájára emlékeztem – hetvenben, amikor a textilgyár focicsapatával Békés megyében jártunk, a Békéscsabai TASK egyesület vendégeként Gyulára is ellátogattunk, a mai Várfürdőbe, és volt alkalmunk megcsodálni a teljes lombozatával díszelgő fát, melynek lombjai alá húzódva Erkel megzenésítette a Bánk bánt –, arra a fára, mely a magyar nemzet sorsára jutott, lombját elválasztották törzsétől, feldarabolták, mint az anyaország határain túlra eső magyarságot. Fájó emlék, sokunknak az.
S míg e fájdalommal küszködtem, megszólalt a telefonom. Nem éppen barátságos hangon ezt recsegte: Szerkesztő úr, jól oda van Balázs Jolánért, azért a Iolanda Balaşért, akinek semmi köze nincs a magyarsághoz... Válasz nélkül kikapcsoltam a készüléket. Eke Ferivel nem érdemes vitatkozni... Aludtam rá néhányat, s miután megnyugodtam, úgy döntöttem, hogy „tiszta vizet öntök” Eke Feri poharába.
Balázs Jolán 1936. december 12-én született Temesváron egyszerű családban, édesapja, Frigyes lakatos, édesanyja – leánynevén Bozsó Etel – háztartásbeli. „Édesapám – vallotta Balázs Jolán, amikor az Erdélyi magyar sportolók az olimpiákon című könyvem megírásához készülve megkerestem őt – a magyar hadseregben harcolt a második világháború idején, orosz fogságba esett, aztán mivel magyar katona volt, Magyarországra került a fogság után, Pesten telepedett le. Édesanyám egyik testvére Debrecenben, a másik Szegeden élt. Mi édesanyámmal Temesváron ragadtunk, hiába igyekeztünk édesapámhoz, nem mehettünk... Elszakadva egymástól, a rokonoktól, Temesváron kissé idegenként éltük életünket.”
Édesanyjától tanulta meg a mások iránti tiszteletadást, szeretetet, és ő tanította meg a munkaszeretetre is. Ő és a kedves szomszédasszony, Tóth néni, akinek bizony sokszor segített újságot árulni. Ezt a kis közösséget egészítette ki a másik szomszéd, Ernst Lujza, aki ez idő tájt az ország legjobb vágtázója – 1946–48 között háromszor nyerte meg a 100 méteres síkfutás országos bajnokságát, a 200 méterét 1948-ban – és ötpróbázója volt. A kis Jolánt Ernst Lujza indította el a világ nagy stadionjai felé. 1948 tavaszának egyik délutánján Lujza meghívta Jolit egy házi „filmvetítésre”. A pergő filmszalag az országos bajnokságot, benne Ernst Lujza ötpróbaversenyét elevenítette fel a házi mozivásznon. Amikor a szobában kigyúlt a fény, Joli maga körül látta a filmben ügyeskedők egy részét, többek között egy magas szőke srácot, aki mint a büszke sziklabérceket uraló szirti sas, oly könnyedén, magabiztosan röpködött az egyre emelkedő léc fölött (a szőke srác – ezt már csak úgy zárójelben teszem hozzá – Sötér János volt, a magasugró, aki később edzője, férje lett)... Ha neki sikerült – fogalmazott magában Jolán –, miért ne sikerülne nekem is... Másnap hozzá is látott a magasság meghódításához, egyelőre az udvaron, édesanyja ruhaszárító spárgájának felhasználásával. Ernst Lujza az ablakon át figyelte a kislány harcát a magassággal. És akkor döntött: holnap magával viszi az Electrica-pályára...
Nos, kedves Eke Feri, ez Balázs Jolán kötődése a magyar nemzethez, az első lépése a sportvilág csillagos ege felé, ahol két olimpiai, két Európa-bajnoki aranyérmet szerzett, és 14 világcsúcsot ugrott, 1,75 m-ről 1,91 méterre emelve azt. Nem gyűlölni, nem bemocskolni kell a nevét, hanem tisztelni személyét, mint annyi sok millió nemzettársunkat, akik így vagy úgy elszakadtak a nemzet törzsétől.
Köszönöm, hogy megértett. (áros)
