A vitának, hogy az országnak egy- vagy kétkamarás parlament lenne-e a jobb, erdélyi magyar szemmel egyelőre nincs tétje.
Mégpedig azért nincs, mert ha a szenátorok a régiók képviseletét látják majd el, akkor nekünk elsősorban olyan régióra lenne szükségünk, melyben mi komolyan veendő súllyal rendelkezünk. Márpedig a másik készülő jogszabály semmi jót nem ígér e tekintetben nekünk. Ugyanis, ha például a mai Középrégióban feloldják a mai napig székely többségű két és fél megyét kitevő magyar tömböt, akkor az abban olyan reménytelen kisebbségbe jut, amely biztos jogvesztéssel jár a mai román úzusnak a mindenkori többséget aránytalan fölénybe juttató volta miatt. Mindenekelőtt a romániai demokrácia továbbfejlesztésére lenne tehát szükség, olyan jogi helyzet teremtésére, melyben a kisebbségi népcsoportok minden rájuk tartozó ügyben maguk dönthetnek. Mivel azonban az országban a többség máig jogot formál arra, hogy sok kisebbségre tartozó ügy felől maga határozzon, mi több, ezt nevezi „igazi demokráciának”, s emiatt a tulajdonképpeni népuralom fölöttébb felemás módon érvényesül, ha érvényesül egyáltalán, mi gyakorlatilag a beolvasztás folyamatának passzív szemlélői lehetünk csupán, ha az ellensúlyok rendszerének kiépítésében nem érünk el eredményeket.
A feladat tehát eme önvédelmi intézmények felépítése, azaz a kulturális, a személyi és a területi önrendelkezés formái rendszerének a megteremtése, melyek szavatolják az asszimilációs nyomás visszaszorítását, vagy legalább valamelyest ellensúlyozzák azt.
Amíg tilos – márpedig egyelőre tilosra állították a lámpát ezen az úton – önvédelmünkről gondoskodnunk, amíg a demagógia nagyágyúi rögtön feldörögnek, ha a kérdést akár szóba merjük hozni, a benyújtott jogszabálytervezeteket pedig vita nélkül söpri le csodálatos „toleranciájában” a többségi szavazógépezet, addig szó sem lehet valódi demokráciáról az országban. S hiába cicomázza fel minden meg nem érdemelt pozitív jelzővel államát a hazaffyak kórusa, itt legfeljebb demokráciadeficitek halmazáról lehet beszélni, s annak eltakarítása lenne a feladat, nem egyéb.
A kormány és az államfő közti vita, melyben most az utóbbi próbálja meg kiaknázni a lakosság undorát a politikusokkal és a parlamenttel szemben – a minap még ellene forgatták ugyanezt a fegyvert –, merő színjáték. Legfeljebb azt igazolja, nálunk annyira fonákjára fordultak a dolgok, hogy a közéleti szereplők már nem népszerűségükből, hanem a szavazóknak az ellenfél iránti ellenszenvéből kívánnak megélni. A politika világa öngerjesztővé vált, üresen forog a hatalmi játszmák „keserű levében”.
