Két szomorú évforduló is volt az elmúlt hét végén, egyikre Magyarországon emlékeztek, másikat Romániában idézték fel, igaz, igencsak félszájjal, ímmel-ámmal.
Közvetlenül vagy közvetve mindkettő a kommunista és az abból kinőtt hatalmak gaztette volt: Nagy Imrét és társait 55 éve, június 16-án végezte ki az 1956-os forradalom után hatalomra került, a szovjetek alárendeltségében működő Kádár János vezette hatalom, Bukarestet pedig tizenhárom éve, június 13–15. között „takarították meg” az Egyetem téren tüntetőktől a kommunista élvonalból forradalmárrá, majd elnökké átvedlett Ion Iliescu által behívott bányászok.
Magyarország mártír miniszterelnökéről, haláláról sok mindent tudunk, s bár maga is kommunista volt, ‘56-ban a fellázadt nép élére állt, reformot, új világot szeretett volna, de maga a gyilkos rendszer pusztította el, törvényeket, jogokat semmibe véve. 1989-es ünnepélyes újratemetését a magyarországi rendszerváltás kulcsmomentumának tekintik, az akkori kormány és az ellenzék közös szervezésében zajló gyászszertartáson több mint 250 ezer ember búcsúzott a 31 évvel korábban kivégzett mártíroktól. Most vasárnap Budapesten tartottak jobboldali és baloldali megemlékezést, s ami talán még fontosabb, a közszolgálati televíziók több olyan filmet tűztek műsorukra, melyek felelevenítették az 1956 utáni megtorlások szörnyűségeit. Szükséges is a kegyetlen múlt felidézése, hisz 24 évvel a rendszerváltás után Magyarország polgárainak több mint fele visszasírja a Kádár-rendszert. Romániában még magasabb az arányuk.
Kevesebb szó esett Romániában az 1990. júniusi bányászjárásról, amelynek körülményei mai napig tisztázatlanok a közvélemény előtt, felelősségre senkit nem vontak, a román igazságszolgáltatás útvesztőjében elveszni látszik az erről szóló több ezer dossziényi dokumentum. Az 1989-es decemberi fordulat után néhány hónappal estéről estére sok ezren gyűltek össze a bukaresti Egyetem téren tiltakozni az újraéledő kommunista hatalom manipulatív módszerei ellen. Főleg értelmiségiek, egyetemisták hatalmas eseményévé vált az ország egyetlen „kommunistamentes övezetében” zajló akció, melyről igen keveset tudtak azok, akik nem voltak részesei, a közszolgálati televízió az éppen aktuális hatalom szolgájaként alig tájékoztatott. A tüntetéssorozat folytatódott a májusi választások után is, és minden bizonnyal szépen hamvába hal, ha Ion Iliescu több mint 80 százalékkal megválasztott államelnök nem hívja be a Zsil-völgyi bányászokat, akik a feléledő Securitate irányítása alatt hatalmas pusztítást végeztek a fővárosban, ezreket vertek meg, közülük többen bele is haltak sérüléseikbe. Ma már egyre világosabb: az ellenzéket akarta ily módon megfélemlíteni az új bagázs, a képviselőházban a Nemzeti Megmentési Front (FSN) „csak” 66 százalékot kapott, be kellett fogni a demokráciát, a kommunisták háttérbe szorítását követelő értelmiségiek, történelmi pártok száját. A főpróbát megtartották 1990 márciusában Marosvásárhelyen, ahol az egyre többet követelő magyarokat kellett elcsitítani, s szabad utat adni a két és fél hónapig háttérbe szorított „sötét erőknek”. (A két forgatókönyv egyébként félelmetesen hasonlít, Marosvásárhelyre a leitatott, félrevezetett Görgény-völgyi románokat szállították, Bukarestbe a Zsil-völgyi bányászokat hozták, a „frissen megszerzett demokrácia védelmében”.) Igazi előretörésüket aztán a júniusi bányászjárás alapozta meg, sorra kerültek elő a korábbi elnyomó rendszer másod-, harmadhegedűsei, sokan ma is a politikai, gazdasági élet élvonalába tartoznak. Ők az igazi nyertesei a rendszerváltásnak.
Mindkét akció sikerrel járt, tömegesen telepedtek ki a magyarok Marosvásárhelyről, az ottmaradók pedig kompromisszumkészen próbálták túlélni a következő éveket, az RMDSZ vezetését meghatározó mag következő két évtizedes politizálásának is ez az egyik kulcsa, s magyarázata óvatos, megalkuvó lépéseiknek. A román értelmiséget is hatalmas vérveszteség érte 1990 júniusa után, sokan számoltak le a fél évvel korábban felcsillanó reménnyel, távoztak a világ boldogabb tájaira. Románia évekig elszigetelődött, a barbár, saját népét pusztító imázsát nehéz volt levetkőznie, s csak lassan, nagyon lassan éledezett újra ellenzéke.
Majdnem negyed évszázad telt el azóta, hogy Kelet-Közép Európában megbuktak az embernyúzó, fasizmushoz hasonló méretű pusztítást okozó kommunista rendszerek. Ami azután következett, messze elmaradt reményeinktől, részben pont azért, mert az egykori elnyomók átmentették politikai, gazdasági hatalmukat, meghatározói lettek a következő időszaknak is, és tetteiket elsősorban önző, személyes érdekek vezérelték. Ezek az évfordulók arra jók, hogy felidézzük, mitől szabadultunk, s ha nem is teljesen, de egyre inkább mit hagyhatunk végre a hátunk mögött. Nem élünk olyan jól, mint Nyugat-Európában, hatalmas a korrupció, egyesek továbbra is egyenlőbbek, de ne feledjük: szabadok vagyunk, gondolatainkat nem cenzúrázhatják, véleményünket nem fojthatják belénk, büntetlenül nem ítélhetnek el, végezhetnek ki. S hogy mindez mekkora kincs, elsősorban azok tudják, akik megszenvedték a kommunista diktatúra terrorját. Jó lenne, ha nem hagynánk felülkerekedni a feledést, így talán remélhetjük, hogy gyermekeinknek nem kell már semmi hasonlótól rettegniük.
