Huszonöt éves érettségi találkozó előtt arra gondolok, mi, hogyan, miért történt velünk a nyolcvanas évek második felében, az egypártrendszer szorításában cseperedő diákokkal a Székely Mikó Kollégiumban. Emlékeimben torlódnak az igaz szavak, kényszer és önként vállalt kíváncsiság, s bizony azon is töprengek, 1988 nyarán miként ballagtunk, majd érettségiztünk, s miként röppentünk szanaszét.
Ma is meghatározó emlékkocka számomra osztályközösségünk, tanáraink hangja, hiszen ez jelenti a mindenkori skólát. Nosztalgikusan idézem fel, ahogyan sikerült elfogadtatni az illetékes elvtársakkal a néhai Baász Imre képzőművész által tervezett számológép-tablónkat és kicsengetési kártyát, melynek ügyében többször kopogtattunk Baász műtermének ajtaján. Végül skandináviai tartózkodása miatt nem ő készítette el, hanem fiatal képzőművész barátja, Ütő Gusztáv, ma is előttem lebeg a képsor, amint a központon át – a mai Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér előtt – cipeljük az óriás számológépet. Őrzöm emlékeimben azokat a közös, otthoni videokészülékek körül szervezett filmnézéseket, melyek során Milos Forman alkotásaival ismerkedtünk, s jó emlékeim közé tartozik az egész osztályunk által végigolvasott, Száll a kakukk fészkére című könyv vándorlása is. És mivel akkoriban erről alig beszéltek, az oktatási élmények mellett talán ezek a mindenkor vállalható kulturális ínyencségek jelentették a mikós szellem valamiféle csíráját. Ma is úgy érzem, egymáshoz több láncszemmel kapcsolódó kisközösséget alkottunk, kisebb baráti társaságokkal felvértezve értelmes célokkal próbáltuk tervezni életünket. Az emlékek nosztalgikus sora hosszú, a leglényegesebb talán az, hogy a kor lehetőségei között és fiatalos naivságunk ellenére a lélegzés igényével is megajándékozott bennünket az iskola, illetve kisközösségünk.
Eltelt egy negyed század, életünkkel együtt szinte minden megváltozott.
Évforduló kapcsán most mérlegelünk, összegezünk, tervezünk, ki-ki a maga módján, s közben ünnepre próbálunk hangolódni. E sokszínűségben többféleképpen értelmezünk, s a jól érzékelhető véleménykülönbségben arra gondolok, íme, ma már egy viszonylag kis dologban, egy érettségi találkozó mikéntjében is nehéz megegyezni. Pedig annak, mint minden igazi ünnepnek, csupán meghittnek, bensőségesnek és emberi léptékűnek kellene lennie. Hiszen egy-egy érettségi találkozó közösségi együttlétként akkor maradandó, ha azon az érintettek személyisége a legfontosabb, s a lényegről – életünkről, céljainkról, sikereinkről, kudarcainkról – beszélhetünk.
És ehhez semmi más nem kell, csak őszinte, emberi hang s gondolataikat egymással megosztani kívánó egykori bajtársak.
.jpg)
