A trianoni nagy országcsonkítás után Erdély-szerte egyre-másra alakultak a dalárdák, énekkarok, menteni a menthetőt – anyanyelvünket, kultúránkat, magyarságunkat. Szemerja sem volt kivétel: 1928-ban Böjte Géza református lelkész és Mirtse Dénes kántor vezetésével férfidalárda alakult, mely később vegyes karrá bővült.
A 30-as években gazdag tevékenységet folytattak, országos versenyekre is beneveztek, sőt, még ezüstserleget is nyertek. Szemerján a Jánó vendéglőben disznótoros vacsorákon is felléptek, amely alkalmakra meghívták a város előkelőségeit, és pénzadományokat gyűjtöttek, amiből adott esetben az egyháznak is kölcsönöztek.
A II. világháború félbeszakította ezt a gyümölcsöző munkát, de nem hosszú időre. 1947-ben Vajda Gáspár lelkipásztor újjászervezi a dalárdát, számos fiatalt toborozva soraiba. Ketten közülük – Papp Jolán és Zsurzsa Aranka – még ma is énekelnek.
A rendszerváltásig különösebb események nem történtek, mivel az egyházi kórusok a templomok falai közé kényszerültek. 1989 után dalárdánk kilépett a világi közönség elé is. Azóta számos kórustalálkozón vettünk részt városunkban és vidéken (Bodok, Barót, Brassó és más települések meghívására), nemzeti ünnepeink, megemlékezéseink, tüntetéseink aktív résztvevői vagyunk, ápoljuk az ökumenikus kapcsolatokat, ellátogattunk megyénk számos településére (Nagyajta, Bölön, Málnás, Maksa, Alsócsernáton, Dálnok, Sepsimagyarós, Uzon). Anyaországi testvéreinket is meglátogattuk Gyulán, Pápán, Veszprémben.
Minőségi fordulat következett munkánkban, amikor 1993-ban Incze Sándor ny. esperes meghívta a dalárda élére Sipos Zoltán zenetanár-karnagyot, akit a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) Márkos Albert-díjjal tüntetett ki sokrétű munkája elismeréseként.
Repertoárunk gazdag és sokoldalú, az egyházi énekek mellett számos klasszikus, romantikus mű, valamint népdalfeldolgozások is szerepelnek benne. A RMD kétszer is Ezüst-fokozattal minősítette munkánkat.
Dióhéjban ez volna dalárdánk története, de nem tekinthetünk el legfontosabb munkájától, amit a szórványban végez. Ennek lényege az önként vállalt szolgálat: egyházunk, népünk, magyarságunk javára. Szórványba látogatásunkat 2004-ben kezdtük el, akkor Fogaras, Nagymoha, Olthévíz fogadott minket, 2005-ben Gyulafehérvár, Szászváros, Déva, 2006-ban Marosszentkirály, Marosvásárhely, 2007-ben Nagyenyed, Magyarlapád, Felenyed, Torockószentgyörgy, 2009-ben Keresztvár, majd Bukarest (Kalvineum), 2011-ben Brassó, 2012-ben Keresztvár, Hidvég volt az útirány.
Idén június 15–16-án ismét a végekre látogattunk el, ahol már alig hallani magyar szót, ahol valóban imitt-amott él egy-egy apró magyar közösség, ahol minden szó, minden dallam lelki erősítést jelent, mert az ének, a dal a lélekhez szól. Így jutottunk el Zalatna, Abrudbánya, Felvinc és Gyulafehérvár magyarjaihoz. Az egykori gazdag bányavidéket járva elszorul a szívünk. Vérrel áztatott föld ez! Az 1784-es és az 1848-as események során ezrével irtották a magyarságot. Zalatnán az út mellett hatalmas obeliszk jelöli a helyet, ahová 700 magyar holttestet temettek el. A szocialista ipar is hátrahagyta kihalt roncsait, az elhagyott fantomépületeket. És mindenütt a román nemzeti hivalkodás jeleit látni. Abrudbányán a református templom előtt tíz lépésre Avram Iancu mellszobra díszeleg föllobogózva. Gyulafehérváron a vár restaurálását az UNESCO támogatja, de ott is minden a román jelleget hirdeti, kifestve, renoválva. A téren persze megy a bóvli és giccs árusítása. De kár ezért a gyönyörű városért!
Vendéglátóink, kis közösségeik összetartása csodálni való, hiszen alig néhány tucatnyi emberről beszélhetünk. Egyedül a gyulafehérvári lélekszám nagyobb. Meleg vendégszeretetük meghatott, köszönettel tartozunk érte! Köszönettel tartozunk városunk tanácsának, a szemerjai református egyházközségnek és a gyulafehérvári egyházmegyének is, az ő támogatásukkal jöhetett létre ez a szórványút, amely egyben jutalomkirándulás is volt a 85. évforduló alkalmából. Szervezésében közreműködött Gudor Kund Botond gyulafehérvári esperes, Incze Zsolt szemerjai lelkipásztor, a sepsi egyházmegye esperese, Simon István szemerjai segédlelkész, aki az igét hirdette a nevezett helységekben, Szász Csaba és Orbán Csaba, a magyarigeni misszió két lelkipásztora, valamint fáradhatatlan, örökmozgó kóruselnökünk, Porzsolt Magda.
Nagy kár, hogy az ifjúság, de különösen a középkorúak nem éreznek késztetést arra, hogy szabad idejükből hetente két órát áldozzanak a közösségért, és eljöjjenek énekelni dalárdánkba. Szeretettel fogadnánk minden jelentkezőt, hiszen a munka velünk nem ér véget, valakiknek a zászlót, a magyar dalt tovább kell vinnie!
BOTOS FERENC, a kórus jegyzője
