Egyik privát betegem épp a Saint Louis Kórházban feküdt. Megoperálták, és én mellette voltam. A nővérek pár percre elmentek ebédelni, megkértek, hogy lépjek közbe, bármi történik. Hát egyszer hallom, hogy valaki erősen csenget. Rohantam a terembe, ahonnan a vészjelzés jött, s látom, hogy egy idegen nő félájultan fekszik. A kórterem egyik betege kétségbeesetten nyomta a vészcsengőt. Ki­derült, hogy a hölgy, aki épp hozzá jött látogatóba, cukorbeteg, és hirtelen hipoglikémiás állapotba került. Szerencsére idejében perfúziót kapott, és magához tért. Mondtam neki: feküdjék nyugodtan, én majd hazaviszem az autómmal. De négy órakor, délután, amikor induláshoz készülődtem, a madame arra kért: vigyem el magamhoz. Meglepődtem.
– Ne tessék haragudni, nekem egy parányi lakásom van. (Akkor még a sötét „ketrecemben” laktam.) Politikai menekült vagyok, még nem kaptam meg a befogadó iratokat, és emiatt nem szívesen viszek valakit magamhoz, mert figyelnek engem. Mindkettőnknek kellemetlensége származhat belőle.
– Garantálom, kedves nővér, hogy semmi kellemetlensége nem történhet, ha engem hazavisz.
Bevallom, akkor még fogalmam sem volt, kicsoda a blue jeansbe, sportosan és egyszerűen öltözött hölgy. Gondoltam: nekem tiszta a lelkiismeretem, továbbá nálam semmi érték nincs, amit elvihet, hát ha egy beteg embernek ez a kérése, miért ne teljesíthetném. De tapasztalatból tudtam, hogy a labilis cukorbetegek könnyen visszaesnek hipoglikémiába, megkértem hát a főnővért, adjon nekem két adag oldatot, biztos, ami biztos. Hazavittem a hölgyet, rendkívül jól érezte magát, megvacsoráztunk, beszélgettünk, de még mindig nem árulta el kilétét, csak annyit sikerült megtudnom, hogy Mercedesnek hívják. Reggel indulnom kellett munkába, ő továbbra is maradni akart, hát azt mondtam neki:
– Nézze, Mercedes, dolgozni kell mennem. Nekem egy kisfiam van az Andronikov-gyermekotthonban. Ha jól érzi magát nálam, maradhat, de biztonságból tegyünk fel még egy perfúziót. Amikor lecsepegett, húzza ki a tűt, de arra kérem, nehogy valamit bajt csináljon, mert engem bezárhatnak a börtönbe. Nézze a televíziót, vagy ha meggondolta magát, és haza akar menni, kérem, kívülről zárja be az ajtót, és tegye a kulcsot a lábtörlő alá. Én négy óráig vagyok szolgálatban.
Délután, amikor hazaérkeztem, az ajtót nyitva találtam. Mercedes még mindig az ágyban feküdt, és még csepegett a perfúziója, mert erősen lelassította. Mondtam, az autómmal hazaviszem, de ő majdnem könyörögve kért, hadd maradhasson még egy napot, mert nagyon jól érzi magát. Elárulta nekem, hogy otthon lelki problémái voltak, nagy dep­resszióba került, és kérte, engedjem meg, hogy a társaságomban maradhasson.
Én – ha nem részletezte – nem kíváncsiskodhattam, hogy mi történt otthon. Együtt vacsoráztunk, másnap reggel feltettem neki a második perfúziót is, és akárcsak egy nappal azelőtt, munkába mentem. De jóval hamarabb hazatértem, mert a kórházban egyik kolléganőm korábban bejött. Nem is bántam, mert azért furcsálltam a dolgok állását az én vendégemmel kapcsolatosan.
Amikor hazaérkeztem, már meg is fürdött Mercedes, nézte a televíziót. Egy parányi, alig harminc centiméteres átmérőjű készülékem volt. Vendégemet jó hangulatban találtam, és rákérdeztem, hogy hazavihetem-e a lakására, a családjához. Óvatosan tapogatóztam. Ekkor már beleegyezett. Be is ültünk a kocsimba, ő pedig irányított. Én egyre jobban elcsodálkoztam, mert Párizs legelőkelőbb negyedébe keveredtünk. Ott egy hatalmas, elegáns épület előtt megállított. A kapus kiugrott, és épp félre akart engem tanácsolni a ház elől, de Merce­des kiszállt, és erre a portás – leplezetlen csodálkozással – azonnal hangnemet váltott.
Madame la baronne-nak, bárónőnek szólította Mercedest! Én el akartam tűnni a helyszínről, mondtam: örvendek, hogy se­gíthettem rajta, és forduljon az orvosához, de ő szívélyesen befelé terelt. Azzal érvelt: most rajta a sor, hogy vendégéül lásson. Közben a kapus értesítette Mercedes férjét, aki lóhalálában rohant lefelé, és lelkendezett:
– Drágám, hol voltál? Már arra is gondoltam, hogy a rendőrség segítségét kérem...
Bemutatkozott a férfi, és ekkor világosodott meg az elmém, hogy Mercedes de Gunsburg bárónő volt a vendégem két napon keresztül. Na, erre meghúztam magam, annál is inkább, mert betessékeltek a fényűzően berendezett lakásukba. Megtudtam, hogy az egész család ott lakik, nevezetesen báró François de Gunsburg, a két fia és a báró édesanyja is, Madelaine, akit már említettem. Mercedes közben elújságolta a férjének, hogy a kórházban beteglátogatás közben rosszul lett, és arra eszmélt, hogy Elvira nővér keze közt van. Elmesélte, hogy az ő kérésére hazavittem, és hogy ott milyen jól érezte magát.
Én készülődni próbáltam. Mondtam: még sok dolgom van aznap, de marasztaltak. Közben térültek-fordultak a szolgálók, és gazdagon terített asztalt varázsoltak elő, kristálypoharakkal és ezüstből készült, grófi címeres evőeszközökkel. Én voltam a kedves vendég, a szokatlan esemény ünnepeltje, de rövidesen bocsánatot kértem tőlük. Mond­tam, hogy nem ihatok, autóval vagyok, továbbá két-három helyre aznap még el kell mennem pontos időben, mert betegeim várnak rám, injekciókat kell beadnom, privát nővér vagyok. Ők hálásan köszönték, amit tettem, én siettem a dolgomra.
Másnap – épp otthon voltam – megcsörrent a telefon. Báró Gunsburg mutatkozott be a vonal túlsó végén, és megkérdezte, felkeres­het-e a lakásomon. Hát erre mit mondhattam? Aztán érkezett is rövidesen hatalmas csokor virággal. Egy szolga is jött utána, aki egy egész csomag Château Greysac bort cipelt be hoz­zám, egy másik nagy csomagban cukorkát, csokoládét, mert ugye Mercedes elmesélte ott­hon, hogy kisgyermekem van az Andronikov-otthonban. Volt ott pezsgő, meg minden, ami szem-szájnak ingere. Annyi ajándékot kaptam, hogy alig fért be az ajtón.
– És itt vendégeskedett az én feleségem? – kérdezte a báró.
– Itt vannak az üres perfúziós flakonok – mondtam –, még nem volt időm kidobni őket.
– És mondja, kedves Elvira, mi történt tulajdonképpen?
Erre elmeséltem azt, amit már, gondolom, ő is tudott, hogy a kórházban szólt a csengő, a beteg, akit a bárónő épp meglátogatott, riasztott engem stb.
– Nagyon szeretném, ha ezentúl ön elvállalná nemcsak feleségem, hanem az egész családom egészségének karbantartását – mondta a báró.
Megköszöntem a megtiszteltetést, és mi tagadás, örömmel vállalkoztam a feladatra. Rövidesen hívtak is a báró édesanyjához, akit hosszú ideig injekcióztam, amíg valahogy lábra állt. Nagyon beteg volt.
A Gunsburg család által ismertem meg a dúsgazdag Rothschild családot is, továbbá Sophia Lorent, a világhírű filmszínésznőt, de Hohenlohe spanyol herceget is. Ekkor már valósággal családtagnak érezhettem magam Gunsburgéknál. Meghívtak az estélyeikre, aztán egyszer felajánlottam, hogy magyaros ételeket: gulyáslevest, paprikást főzök, ha valami különlegességgel akarják meglepni a vendégeket. Hát épp Rothschildék érkeztek meg a magyaros estére! Zenekart is hívtak, és amikor kiderült, hogy én az énekléshez is értek, nagy hirtelen a fellegekbe emelkedett a dicsőségem. Ezentúl, ha összejövetel volt náluk, én oda hivatalos voltam. Sőt, mert szombati napokon a kisfiamat is kihozhattam a gyermekotthonból, őt is magammal vihettem. A Gunsburg fiúkkal nagyon jól érezte magát, amíg a felnőttek mulattak, a gyermekek életre szóló barátságot kötöttek.
Megève parányi falu az Alpok tövében, télen síparadicsom. A távolban a Mont Blanc 4810 méter magas orma látszik. Guns­burgéknak ott volt villájuk. Valentin télen oda járt sízni, nyáron pedig kirándulni a báró gyermekeivel. De nem csak ebből állt az élet. Amikor tizenöt évüket betöltötték, a báró elvitte őket egyik birtokára, hogy megismer­tesse a fiatalokkal a munka fogalmát. Be­öltöztek napszámosruhába, hajnali ötkor keltek, hideg vízben mosakodtak, a napszámosokkal ettek, kötelesek voltak alkalmazkodni a csapatvezető utasításaihoz, és a napszámosokkal együtt fejezték be a munkát. Természetesen fizetést is kaptak. Valentin büszkén hozta haza életének első, férfias munkával megkeresett pénzét, és azt mondta:
– Anyukám! Én eddig azt hittem, hogy te fösvény vagy, mert nehezen adod nekem a pénzt, de most megértettem, hogy ezer frankért (ennyit kaptak) mennyit kellett dolgozni, látástól vakulásig.
Gunsburgék tehát hatalmas anyagi jólétük ellenére szigorúan nevelték gyermekeiket. Mindkettő szerény, tisztességtudó, elit értelmiségi lett, távol attól, hogy a züllés útjára tévedjen. De szegény apjuk, François idejekorán meghalt. Úgy kezdődött a szerencsét­lenség, hogy egyre erősebben fájtatta a hátát, köhögött, de nem törődött vele. Aztán egyszer én rutinból meghallgattam a légzését, és megborzadtam. Felhívtam az orvosukat, dr. Schaut, szóltam, hogy azonnal vérvizsgát, röntgent és egyebeket kellene készíteni. A vért tüstént le is vettem, délutánra sürgősségi üzemben el is készült az analízis, és már sej­teni lehetett, hogy a báró rákos.
Dr. Schau kezdetben nem vette komo­lyan a bajt (?), vagy nem akarta megijeszteni a bárót. Tény, hogy hátba veregette, mert barátja volt François, és azt mondta neki:
– Ez csak egy nővér véleménye! Nem ért hozzá! Nem kell megijedni!
Nekem, amikor felhívtam telefonon, azt mondta a doktor ingerülten:
– Maga megbolondult, Elvira? Ne avatkozzon bele a más kompetenciájába! Men­jen a francba!
Rosszulesett, ahogyan dr. Schau beszélt. Professzorok sohasem alacsonyodtak odáig, hogy szakmai tekintélyüket kicsinyesen féltve, ilyen hangon beszéljenek egy nővérrel, még ha igazuk is volt abban, hogy a szakterületek köre szigorúan behatárolt. Vidéki orvosok berkeiben azonban megszokott dolog volt, hogy lépten-nyomon lesajnálják a középkádert. Az engem ért sérelem ellenére azért imádkoztam, hogy dr. Schaunak legyen igaza. Volt benne annyi lelkiismeret, hogy megcsináltatta a többi vizsgálatot is, de már későn. Akkor derült ki egyértelműen, hogy François-nak rákja van. Három hónap múlva meghalt. Azelőtt pár nappal egy fényképét adta át nekem, és arra kért: őrizzem meg őt az emlékezetemben, legyek továbbra is a család egészségének éber felügyelője. A fénykép hátára – már remegő kézzel – ezt írta: „Merci, Elvire!” (Köszönöm, Elvira!)
Gyermekeivel a mai napig tartom a kap­csolatot. Most közelednek ötvenedik élet­évükhöz. Egyikük bankigazgató Svájcban. Valahányszor arra jártam, mindig betértem hozzájuk, és őszinte, baráti szeretettel fogadtak. A második fiú Los Angeles közelében él. Vagyoni helyzetünk közt mindig is ég és föld volt a különbség, de sohasem történt meg, hogy éreztették volna velem: alapjában én csak a család alkalmazottja vagyok. Nyugodt lelkiismerettel megismételhetem tehát, hogy egyfajta családtag voltam, barát a szó legszorosabb értelmében. Nem tudom, elhiszi-e valaki, hogy amikor én azt a lakást, melyben Mercedest vendégül fogadtam, elcseréltem egy nagyobbra, a költözködéskor François is jelen volt. A teherautó megérkezett a cuc­caimmal az új lakrész alá, de késtek a legények. Erre báró Gunsburg (!) megragadta a matracokat, és a hátán kezdte cipelni fölfelé a harmadik emeletre. Na, ilyen ember volt:egyszerű, közvetlen. Vagyoni helyzetének, társadalmi rangjának, származásának tudata nem ködösítette el az elméjét.

(folytatjuk)