A marosvásárhelyi magyarok elmúlt huszonhárom évét meghatározta 1990 márciusa, az akkori történések megtizedelték őket, a ma­radók kompromisszumkészsége pedig lát­szólag a végtelenségig fokozható. Úgy tűnt, eredményes az RMDSZ politizálása, apró sikerek kikövezte úton haladtak, s amíg kormányon gyakorlati eredményekkel (infrastrukturális fejlesztésekkel, sportpályákkal) is sikerült megkoronázni mindezt, csend volt. Csakhogy a magyarok által sorra elveszített polgármester-, majd megyeitanácselnök-választások, az orvosi egyete­men kialakult kilátástalan helyzet s újabban a vegyes iskolák életét tarkító bot­rányok jelzik: csak látszatbéke honol a szé­kely fővárosban, a türelmetlenség, a gyű­lölet ott lappang a fű alatt, s bármikor élet­re kelt­hető. Legutóbb egy kétnyelvű iskola év­záróján kerekedett cirkusz, a román szü­lők nem akarták elfogadni a törvényes jogaikat követelő magyar szülők csendes, békés demonstrációját. Pedig kifüggesztett moli­nójukon nem állt egyéb, csak annyi: Kétnyelvűség az Európai Unióban.
Az eltelt több mint két évtized nem oldotta fel az ellentéteket, s jól látszik: akik ma vérben forgó szemmel acsarognak minden ma­gyar szó láttán, hallatán, akkor nyugodnának meg, ha teljesen eltűnnénk e tájról. Hiú ábránd, hamis önvigasztalás, hogy ha csend­ben ülünk, meghúzzuk magunkat, nem bántanak bennünket. Békében valójában akkor hagynak, ha látják, tervük eredményes lehet. S ha sikerül megvalósítaniuk regionális átszervezési elképzeléseiket, akkor nyugodtan hátradőlhetnek, a következő évtizedek meg­oldják a romániai magyarság kérdését.
A marosvásárhelyi kompromisszumos politizálás azt mutatja, nem ez a járható út, örökös védekezőállásban nem lehet haladni, fejlődni, csak vegetálni egy darabig, s aztán szépen mindent feladni. Maradt hát a másik megoldás: kiállni nemcsak azért, ami már megillet bennünket, hanem kö­vetelni azt is, ami megmaradásunk miatt elengedhetetlen. S igazunk tudatában oda sem figyelni az ellenünk ordibálókra.