A látszat ellenére ez rendkívül széles körű tudást, tevékenységet feltételez, hiszen a nyersanyag előkészítésétől, a feldolgozáson, a megfelelő keret elkészítésén, üvegezésen át a forgalmazásig a szakmák és művészetek egész sora „beépíthető” egy végtermékbe. Nem beszélve a szükséges adminisztrációról. A főleg művészberkekben, de a kü­lönleges megrendelések kivitelezésében túlzás nélkül országszerte, sőt, külföldön is ismert házaspárt az indulásról, a motivációkról, a szakma titkairól faggattuk Olt utcai műhelyükben, amely egyúttal a családi fészek is.
– A szabadság iránti ragaszkodás, az hogy minden rajtad fordul meg, az vonzott a magánvállalkozás felé. Igaz, ez szó szerint értendő, hiszen a takarítónői munkától a beszerzésig, a titkárnőitől az üzletkötésig mindent magunknak kell elvégeznünk, ez egész napos készenlétet, programot jelent. De nem függsz senkitől, s ez óriási érték. Tapasztalatból mondom, hiszen a munkavállalói, alkalmazotti életet is kipróbáltuk.
– Hogyan jut eszébe egy fiatalembernek, hogy éppen képkeretezéssel foglalkozzon?
– Az indulásnál fontos volt az is, hogy rajz­osztályban végeztem, Ördög Zoli bácsi szeret­tette meg velem a rajzot, neki már diákkoromban segítettem keretezni a kiállításokra, való-színű, megéreztem, hogy ebből lesz valami. Aztán a faipariban folytattam.
– Korán kezdte...
– Még az átkos utolsó éveiben éreztem, hogy saját lábra kell állni, a házgyárban dolgoztam tíz órát, közben a másik nagy vonzerő, a zene is hatalmába kerített, s az esküvői zenélés meg a tízórás munkaidő még olyan fiatalon sem fért össze, aludni is kellett volna. A nyolcvanas években Svéd­országba szökött családtól vásároltam meg néhány felszerelést, és fiatalemberként nem építettem, hanem romboltam a kommunizmust: maszekműhelyt nyitottam. A forra­dalomkor épp a rendőrséggel szemben volt a műhelyem. Nehezen adták meg az engedélyt, háromszor is visszadobta a párt a kérést, de sikerült úgy „leszázalékoltatni” magamat – a családban az orvosok mind mellém álltak, hol szívbetegséggel, hol látászavarral küszködtem –, hogy végül megkaptam az engedélyt. Kevesen voltunk akkor ilyenek: a szűcsök, az esőernyő-javító, a kakasos... (Abból az időből származik a történet, hogy egy augusztus 23-a előtti napon a fiatal képkeretező miként kényszerült restaurátori munkára, amikor az óriás Ceauşescu-képet, amelyet a kultúrpalota homlokzatára tettek ki minden évben, egy éjszaka kellett megjavítani, a leszakadt szemöldököt, szájat újrafesteni.)
– Hogyan lehet piacot teremteni?
– Ez egy olyan dolog, hogy nem mindennapi szükséglet, de az évek során egy stabil megrendelői kört alakítottunk ki. Sikerült olyan minőséget elérni, hogy a szakma és a művészet határán mozgunk. Művészberkekben már szinte minden rendelés telefonon jön, küldünk egy képet, rátok van bízva hogyan keretezitek.
– Mi szükséges ehhez, hogyan alakítható ki ez a bizalmi légkör?
– Szépérzék, folyamatos tanulás, vagyis amihez nem csak az asztalosság, hanem a művészettörténet, a rajz is szükséges, s ebben a feleségem túltesz rajtam.
– Manapság igénylik még a régi klasszikus, faragott kereteket?
– Igen, mindig volt egy réteg, amely megengedhette magának a faragott, aranyozott Blonder-kereteket, amit mi el is tudunk készíteni. A szakma egy kicsit leegyszerűsödött, vannak a félkész termékek, ezért könnyebb dolgozni. Mi igyekeztünk megtanulni a régit is, egy megsárgult lapon mai napig őrizzük a receptet. Korábban restauráltunk is, de az már nem kifizetődő. Ma mindenféle stílusban dolgozunk, a modernt, az egyszerűbbet, a drágábbat is elkészítjük. Széles szakmai kap­csolatrendszert tartunk fenn, a szakma nemzetközi változásait is figyeljük, s bizony megtörtént, hogy Németor­szágból csodálkoznak, hogy ebből még mindig meg tudunk élni. A kulcsszó talán a kitartás és a minőség. Úgy indultunk, hogy mindent kézzel készítettünk, csiszoltunk, festettünk, üvegeztünk. Ezt ma már nem lehet sem árban, sem minőségben, sem időben tartani. Gyorsan és magas minőséget kell előállítani. De ezt csak úgy lehetett elérni, hogy állandóan visszafektettük a pénzt, gépeket vásároltunk, gyakorlatilag minden szükséges felszerelésünk adott ahhoz, hogy a lábán megvásárolt fa feldolgozásától az üvegezésig mindent elkészítsünk.
– Merre halad a szakma, mire kell törekedni a minőségen kívül?
– Mi arra törekszünk, hogy a minőség mellett az árak elérhetőek legyenek. Inkább többet dolgozunk kevesebbért, de legyen meg a mindennapi munkánk. Nekünk 15–20 éve visszajáró kuncsaftjaink vannak. Sajnos, ez a a kínai dömpingáru minket is nagyon hátrányosan befolyásol.
– Külföldi megrendelések?
– Adódnak azok is, de alapelvünk, hogy ne növekedjünk túl nagyra. Meghagytuk ezt a családi légkört, amikor bejön a kuncsaft két jókedvű emberrel találkozik. A régi, hagyomá­nyos műhelyhangulathoz ragaszkodunk, ezért is törekedtünk arra, hogy az otthonunk egyben az üzlet, a műhely. Itt mindent el tudunk készíteni. Nem a forgalom növelése a cél, hanem a biztonság. Kaptunk ajánlatot, társuljunk egy nagyobb céghez. Lehet, könnyebb lenne, egyszerűbb, de mi a régi műhelyek gyakorlatát követjük.
– S a versenyben így is helyt lehet állni?
– Létezik közvetlen konkurencia, nagy cégek, azt hittük, lesepernek. De nem így történt. Sőt, sikerült együttműködési légkört kialakítani, még munkát is küldenek ide, nem beszélve a nyersanyagbeszerzésről. Persze, itt is jobb, ha lábon választjuk ki a fát, vágatjuk, szárítjuk, mert nehezen kapható minőségi nyersanyag.
– Vannak-e különleges munkák?
– Igen, nagyon sokszor különleges feladat elé állít egy-egy megrendelés. Most például a vadászmúzeumnak kellett több mint száz keretet készíteni, de a képek különböző korokból szár­maztak, ahhoz kellett igazítani, korhűvé tenni a keretet is. Rá­adásul pár nap alatt kellett elkészíteni. Nagy kihívás volt, kellett tudni, hogy a huszadik század elején miként kereteztek, a zöld kartont arany rámával használták-e. Meg lehet nézni a kereteket. De sokat dolgoztunk nemeseknek, régi kutyabőröket nem könnyű bekeretezni, olyan darabokat is készítettünk, hogy a naftalint is bele kellett építeni konzerválás, védelem érdekében.