Aggasztónál aggasztóbb hírek érkeznek a Székelyföld legnagyobb városából, legutóbb trikolórháborút kezdeményeztek meggondolatlan vagy elvakult pedagógusok, még oktondibb hivatalnokok és tisztségviselők pedig ahelyett, hogy csitítanák a kedélyeket, csak súlyosbítják a helyzetet, olajat öntve a tűzre.
Pedig a történtek csak megerősítik a Fekete Március idején felállított diagnózist, miszerint Marosvásárhely valóban frontvárosa az emancipációs küzdelemnek, kollektív megalázottságunk szomorú példáját nyújtja. Minden bajunk gyűjtőmedencéje lett, nemkívánatos módon, de felemás polgárjogi állapotaink legjobb szemléltetőeszköze ez a fájdalmas példa. Az összecsapások kirobbantásában vétkesek ezek szerint nem sokat tanultak a márciusi leckéből, illetve a konfliktusos pszichózis ismételt szításával kívánják ellehetetleníteni a civil megoldáskeresést, elfojtani a józan ész szavát.
Gyermek- és ifjúkorom jut eszembe, mely az ötvenes-hatvanas évek Kolozsvárján telt. A totalitarizmus és diktatúra körülményei között Kolozsvárt persze röpke tizenöt-húsz év alatt végighajszolták azon az úton, melyen ma Vásárhely a maga Golgotáját járja. Kamaszéveimre esett a nemzetiségi arányok megfordítása, az erőltetett iparosítás és tömbházépítés, a település kifordítása önmagából és minden tradíciójából. A városra özönlő, falvaikból elűzött emberek áradata elmosta a több száz éves polgári hagyományokat, a kaotikus embertömeg minden önvédelmi mechanizmus hiányában szabad prédája lett a hatalmi önkénynek, a diktatúra hamis prófétáinak. Erdélyben itt és pár nyugatabbra fekvő városon kísérletezték ki a nemzeti uszítás eszközének új körülmények közti alkalmazását is, itt sikerült pár év alatt teljesen háttérbe szorítani, majd megtörni a magyarságot. Hogy mennyire defenzívába szorultunk, jól kifejezi egy fájó tény: osztálytársaim több mint fele Magyarországról jön haza, ha érettségi találkozót tartunk (’67-ben érettségiztünk), ha egyáltalán hazajön, mert leginkább már ott, kint tartják azt meg. Személyes élményeim alapján állítom: nevelésünkkel, önbecsülésünkkel úgyszólván összeegyeztethetetlen volt az, ami az iskola és egyetem után magyarként itthon ránk várt.
Marosvásárhely minden mai megpróbáltatása az orvosi egyetemi machinációktól a minapi jelképháborúig, az iskolák szétválasztása, névadása körüli hercehurcáig, az egész méltatlan helyzet untig ismerős számomra – legfeljebb a helyszínek és személyek másak. Egy nyitottság felé megindult társadalomban azonban a kifejletnek másnak kell-kellene lennie, s Románia soha rosszabb bizonyítványt nem állít-állíthat ki magáról, ha hagyja elfajulni a dolgokat. Márpedig a tűzzel játszók, úgy tűnik, nem sokat okultak a tragédiából. Vajon ráébrednek-e arra, hogy a kisebbségi kérdést sem nyílt, sem burkolt erőszakkal nem lehet kezelni, legfeljebb csak elmérgesíteni? Hogy ez mikor következik be, nem tudhatjuk.
Addig is azonban kutya kötelességünk kiállni a megalázott vásárhelyi magyarság mellett, s az együttérzés nyilatkozatain túli politikai és intézményes szolidaritás eszközeit is megtalálni hozzá itthon és a nagyvilágban.
